Adott egy magával ragadó történet két megtört emberről. Hogyan élheti túl valaki, ha elveszíti a gyermekét? És hogyan mászol ki a gödörből, ha az az ember, akinek szeretnie kéne, a földbe tiporja minden önbecsülésed? Egy történet a függőségből való gyógyulásról, és a szerelem pusztító és gyógyító erejéről. Tartsatok velem egy számomra nagyon megosztó könyv lapjain keresztül, és ismerjétek meg a két egymásba fonódó életet!

A könyv egyik külföldi borítója

A történet az Egy font hús folytatásaként jelent meg Sophie Jackson tollából. Az első kötetben megismert Carter legjobb barátja van a regény középpontjában, akinek megismerjük sanyarú múltját.
A szülei meghaltak, a szerelme, Lizzie elhagyta őt, miután a 7 hónapos magzatuk halva született, ő pedig visszatért a féktelen bulik, az érzelemmentes kalandok és a kokain világába. Történetünk kezdetén Carter és a barátai nyomására vállalja, hogy végigmegy egy elvonókúrán. Legnagyobb meglepetésére sikeres lesz az elvonó, végigjárja a 12 lépcsőt, és fájdalma nagy részét kifesti magából. Végül a nagybátyjához költözik, hogy elszakadjon egy kicsit a régi életétől. A gyönyörű tájon valami olyan várja, amire még nem készült fel...

Grace, a fiatal lány, túl egy házasságon, ami majdnem tragédiával végződött, rengeteg félelem után kezdi összeszedni magát: vesz egy gyönyörű, ám elfeledett, erősen felújításra szoruló házat, és eltökéli, hogy nem hagyja, hogy a volt férje uralkodjon rajta még mindig: legyőzi a gátlásait és félelmeit, új életet kezd. A két megtört embert természetesen egymás felé sodorja a sors, de vajon mi lesz ennek az egésznek a vége? Max, akinek senki sem javasol egy új kapcsolatot az érzelmi hullámok miatt, vajon visszaesik a függőségébe? És Grace-re jó hatással lesz egy gyógyulófélben lévő drogos? Két ilyen ember történetekor az újabb tragédia mindig ott van a levegőben, de ha elég erősek, akkor átsegíthetik egymást a nehézségeken.

A szerző az A Pound of Flesh (Egy font hús) c. könyvei körében

Nagy gondban vagyok ám ezzel a könyvvel. Bizonyos részeit hihetetlenül jó élmény volt olvasni, annyira szépen volt felépítve, megírva. Rég volt olvasásélményem ennyire kellemes. És nem, nem az erotikus részekre gondolok (mert voltak azok is, szóval nem ajánlanám bárkinek...), azokon inkább csak jót szórakoztam, többségük az én ízlésemnek túlságosan részletes volt, ennyire nem szeretném tudni, mit is csináltak... de nem volt vészes. :) Sophie Jackson érzékletesen tudja átadni az érzelmeket és a tájat, az apró kis rezdüléseket és a hangulatváltásokat, talán ez tetszett benne a legjobban. De aztán jött valami olyan fordulat, amit abszolút nem értettem, nem vallott a szereplőkre (ilyen volt pl. a kis egyességük is), de elég volt egy szerencsétlen kiszólás a regényből, vagy egy rossz szóhasználat, és máris kipukkant az a kellemes, élményt adó buborék, én meg értetlenül álltam az egész előtt. Rá kellett jönnöm (már nem most, egy korábbi olvasásom kapcsán), hogy én nem szeretem, amikor akár az író, akár a szereplők kibeszélnek a regényből, és közvetlenül az olvasóhoz szólnak. Ne szóljanak az olvasóhoz, legalábbis hozzám ne, én olvasás közben kukkoló vagyok, akiről nem tudnak a szereplők, hogy látja őket! Ennek megfelelően kényelmetlen, amikor lebuktatnak. :) Arról nem is beszélve, hogy elnézve az igencsak nyílt és részletes erotikus epizódokat, amennyiben a szereplők tudják, hogy valaki "nézi" őket, hát... ez róluk sem mond el sok jót :D (Oké, én is átlapozhatnám, mondván, hogy a legkevésbé sem érdekel Max... semmije, de inkább hagyjuk is ezt az egészet, és lépjünk tovább!)

Ha többet szeretnél megtudni a könyvről, kattints a fenti képre!

Aztán ott van a magyar borító (illetve külföldön is jelent meg ahhoz hasonlóval, bár nem egészen egyforma a kettő). Érzéki akar lenni, de számomra szimplán közönséges lett. Nem tetszik. (A rózsaszín körítést már nem is említem.) Aztán amint eljutottam a történetben arra a pontra, ahol megkötik a korábban említett egyességüket, azonnal megértettem a jelentőségét annak a képnek. De attól még nem tetszik továbbra sem :)

Szóval számomra egy igencsak megosztó élmény volt elolvasni ezt a könyvet, amiért egyébként köszönettel tartozom a Libri Kiadónak. Nem véletlenül volt kívánságlistán, mert azok a részek szabályosan elvarázsoltak, de aztán sajnos mindig jött valami, ami ezt kettétörte. Összességében mégis teljesen pozitív a bennem kialakult kép, várom Max féktelen barátjának, Riley-nak a történetét is!

És itt sem maradhat el a kedvenc idézetem, ez már a második Insomnia könyv, amiben felbukkan. Azt hiszem, ha mással nem is, ezzel maradéktalanul megvett magának az Insomnia :)

"– Tate úgy véli, hogy ha összecsapnának, Amerika kapitány legyőzné Supermant, amiről bármelyik igazi képregényrajongó megmondhatja, hogy teljes képtelenség.
– A kapitánynak van pajzsa – közölte Tate közömbösen."

Megkedveltem a bicegő terapeutát, nem csak a vicces pólói miatt!
Jó olvasást hozzá, szigorúan 18 év felett!

Olvasd el a másik két Insomnia könyv ajánlóját is!