"Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön."

Sosem voltam a versek embere. Persze akadnak kedvenceim Adytól, Aranytól, Vörösmartytól, Rilkétől, Blake-től, és a nagy kedvencemet pedig Weöres Sándor vetette papírra. Még Kálnoky verseivel sem tudnak kikergetni a világból. Petőfivel vagy József Attilával viszont igen. De mindegy. Szóval sosem voltam egy verses alkat, ha volna rá merszem, még egy - szubjektív véleményem alapján - teljes mértékben felesleges műfajnak is tartanám az egészet. De persze ezt azért nem merem kijelenteni... Azért ismerkedem. Próbálkozom. Több verseskötetet is vettem az elmúlt hónapokban (nem, még nem lapoztam bele egyikbe sem), amelyek pár olyan költő verseit gyűjtik össze, akik kevésbé ismertek, kevésbé élvonalbeliek, legalábbis nálunk. Olyanokét, akiket és akiknek a sorait példaként tűzték maguk elé általam néhány szempontból becsült emberek. És persze ismerkedem a kortárs magyarral lírai szempontból is. Térey A Legkisebb Jégkorszakja pl. egészen tetszett, bát a szabadverses formával nem tudtam megbarátkozni. És ismerkedem a slammel is. (Egyelőre még nem győzött meg a műfaj - nálunk legalábbis.)

Ez a kis könyvecske a Magvető Kiadó jóvoltából került a közelembe, nagyon szépen köszönöm, hogy bővíthettem a látókörömet a kortárs magyar lírával kapcsolatban! És hogy milyen volt? Némelyik költemény egészen megérintett, sőt, kifejezetten tetszett. Aztán némelyik nem. De ez természetes. Ahogy egyik kedves szerkesztőtársam fogalmazott: ha egy verseskötetben találsz két olyan verset, amit neked írtak, akkor az a kötet jó! Lehet benne valami! És többet is találtam.

"Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha."

Ezeket a verseket én egyfajta lezárásként értékelem. Visszatekintésként. Szinte mind a múltról szól, Tóth Krisztina gyerekkoráról, régi apró-cseprő eseményekről, és úgy egyáltalán: az időről és annak kérlelhetetlen múlásáról. Akár valós értelemben, mint a Háromnegyed című versében, akár átvitt értelemben, mint a Futamidő sorai között.

Versei reagálnak az életre, a tapasztalataira, de a múlt költői is felbukkannak, reflektál Kosztolányira, Weöresre, József Attilára.

A HÁZITÜNDÉR

A százéves Weöres Sándornak

 

Porcica, porcica, látszol,
mint eszelős takarítok,
felmosok és kisikálok,
nappalim ablaka villog.

Feltakarítom a padlót,
írom a dalt a Weöresre,
mártom a rongyot a vízbe,
tunkolom újra a földre.

Hullik a hó is a kertre,
elpihen őszi levélen,
nem jut idő soha másra,
nem jut a versre se régen.

Kellene hagyni a francba,
jöjjön a Bóbita-dal most,
szállj ide, Szárnyati Géza,
légy a lapát, a domestos!

Porcica, porcica, látszol,
költeni kéne, de nem megy,
s felmerül újra a kérdés,
ülhet-e két lovat egy segg.

Tudom ajánlani ezt a verseskötetet, tényleg. Úgy, hogy legyen mindig az ember szeme előtt. Mert találomra kinyitva egy helyen egy-egy pillanatban betalálnak a sorok, vagy épp megmosolyogtatnak.

Ha érdekel a könyv, kattints a borítóra!