Te - igen te! - voltál már megélhetési kurva?
Jól fontold meg a választ.
Mert ha igen, nincs abban semmi szégyen.
Ahogy abban sem, ha nem.
Általában.
"Ki mérheti ezt a tömegsorsot az egyén morális mércéjével? Nincs az a férfi – hiszen éppen elegen voltak, akik a gépfegyver csövével néztek farkasszemet, mielőtt azt mondták a feleségüknek vagy a lányuknak: „Menj velük.” Márpedig aki még soha nem állt gépfegyver előtt, az hallgasson. És nincs az a nő – ha még soha nem sodorta magával ez a tömegsors. Könnyű ítélkezni annak, aki biztonságban él."
Aki arra gondol, hogy az Egy nő Berlinben a második világháborúban játszódik, jól tippel. És hogy miért kérdezek, de még inkább szólítalak meg fenn ilyen húsbavágóan, egyes szám második személyben, jelen időben? Mert alig van különbség a kettő között. Ma is sokan vannak, akiknek nincs más választásuk.
Nem, ne mondd nekem, hogy mindig van választás.
Amúgy igen, hogyne lenne.
Szerető szülőkkel, külön szobával, külön órákkal, napi három vagy ötszöri étkezéssel, hogyne.
Ahol az a legnagyobb probléma, hogy az átok kölyke divatol, és mínusz húsz fokban is csípőnadrágban akar járni.
Igen, ott van választás.
De gyere ide, a konyhámba. Domboldalon a falu utolsó háza. Kiváló rálátással a berekre.
Miközben Janinak főzöm a cigánypecsenyét, magamnak pirítom le a csirkecombot, már sóban ázik kígyóuborkából a salátának való, és éppen a pezsgős poharakat hozom ki a vitrinből - mert a vasárnapi ebédhez jár a pezsgő - gyere ide mellém, és nézz ki az ablakomon. Már olvad a hó, néhol kötésig ér a hideg tócsa. És mászkálnak benne. Húzzák, vonják az összekínlódott fát. Fűteni.
Nekik mondd, hogy van választásuk. Ahol kis teatűzhely felel mindenért: a melegért, a főtt ételért. Ahol egy szobában nyomorognak öten, hatan. Ahol sosem érhet elég hamar véget a tél. Ahol nem az a legfontosabb, hogy mosott-e fogat lefekvés előtt a gyerek. Ahol tanult a tehetetlenség.
Nekem ez jutott eszembe erről a regényről.
„A könny összege állandó.” Mindegy, milyen zászló alatt, milyen ideológia jegyében él egy nép; mindegy, milyen istent imádnak és mennyi a reálkeresetük: a könny összege, a fájdalmak és szorongások mennyisége, amivel mindannyian megfizetünk az életünkért, állandó marad. A jóllakott népek neurózisban és csömörben dagonyáznak. Akiket pedig minden mértéken felül megkínoznak, mint bennünket, azokat megsegíti az eltompulás."
Nem több, mint egy asszony naplója a háború utolsó napjairól Berlinben. Ahol nincs mit enni, ahol bombák hullnak, ahová megérkeznek az oroszok, és velük az orosz férfiak intim igényei. Ahol nincs más választás, mint kielégíteni őket, és kihozni a helyzetből a legtöbbet, legjobbat, amit lehet. Amikor undorral is élvezni kell a helyzetet, mert az orosz ideges fajta és hamar indulatba jön. Már pedig, ha olyan férfi bosszant fel az ember, akinek az oldalán fegyver van, az nem jó ómen. A világ kifordult magából, és vagy elfogadja ezt az áldozat, vagy jobb, ha meghal, önként. Itt tényleg nincs más választás. Mert élni kell, és ha élni kell, akkor enni kell. Ha férfival lenni is muszáj, akkor viszont össze kell hálni a mindennapi betevőt: azzal lefeküdni (ha lehet), aki enni is ad. Van ennél egyszerűbb képlet?
Ahol ember embernek farkasa.
Ahol csak addig tart a szolidaritás, amíg hasznára vagy a másiknak.
Ha nem: pusztulj.
De legalábbis onnan tűnj el.
Az író anonim, nem véletlenül.
A civilizáció - már amikor helyére kerül minden - nem viseli el, hogy mindenki kimondjon és nevén nevezzen mindent. A győztes férfiakat, az igényeiket, a kiszolgáltatottság humorral való, szókimondó megjelenítését.
Igen.
Amikor béke van, minden kifinomul.
Vagy nem.
Szeretnél többet tudni a könyvről, vagy elolvasni? Kattints a képre!
Tetszik, amit olvastál?
Akkor kövess minket a Facebookon is!
Szereted az igaz történeteket? A háborús történeteket? Kattints, itt van egy a délszláv háborúról!
A képek a Pixabay-ról származnak.
"A tulajdon fogalma alaposan szétzilálódott. Mindenki meglop mindenkit, mert mindenkit meglopnak, és mert mindenkinek szüksége van mindenre."
