Róma, a Mamma hamisítatlan olasz konyhája...
megfejelve a ma újításaival.
Íme első kézből egy tűzről pattant lányka
kezéből (konyhájából) egy csomó tradicionális recept
újra gondolva.
Vaskos, színes, szagos,
mai Dolce Vita.
Adj az életnek!

Íme egy színes, szagos, roppantul mai receptekkel ellátott szakácskönyv, amely nem nélkülözi az olasz hagyományos konyha alapjait sem. Miért is hiányoznának belőle a tradicionális receptek, hiszen már a címe is az: A mai Róma konyhája. Ez a vaskos kötet, amely fegyelmezésre is elsőrendű, nemcsak ételleírásokat tartalmaz, hanem életérzést is. Naná, hiszen ez deklaráltan a Dolce Vita szakácskönyve!

Eleonora Galasso nagy fába vágta a fejszéjét: már pedig megmutatja Európának, mi is az a hamisítatlan XXI. századi olasz életérzés! Először Angliában adták ki ezt a művet tavaly, és idénre beérett a hazai kiadás is.

Klasszikus olasz ételek leírásait ötvözi a könyvben a modern kor újításaival. Végigvezet bennünket az egész napon, a reggelitől a vacsoráig, külön kitérve egyes alkalamakra, amikor összegyűlik a család, és nagyobb lesz a trakta, ahol már előételek is dukálnak, de kínál megoldásokat gyors ebédekre is, vagy ahogyan ő fogalmaz: ebédek féllábon. Külön foglalkozik a az ünnepek ételeivel, de megtanít Grissiniket sütni (kell, muszáj kipróbálnom), vagy lilahagymalekvárt kavarni. Lilahagymalekvár… anyám. Ezt is muszáj kipróbálnom! És nem félti az alakját, mert simán kijelentette, hogy éjfélkor rágcsálni egyáltalán nem gáz.

Nos, ki ez a merész olasz lány, aki ennyire nem fél semmitől a gasztronómia terén, és finoman oldalba bök a teóriáival? El kell hinnem neki, hogy olaszul enni jó, és amikor elhangzik az asztalhoz hívó mondat: É proto a tavola! (Kész van, asztalhoz!) – akkor mindenki eldob mindent, és rohan a helyére, mert hiszen enni fogunk, ami pedig szent foglalatosság lehet az olasz csizma földjén. Eleonora Galasso megosztja életét Róma, London és Párizs között, de bevallása szerint az asztalánál sokkal több ember fordult meg, mint amennyit ő utazott eddig a világban. Eteti a nála megfordulókat, mert az étel kulcs, amely megnyitja az életet.

Az olvasóknak nemcsak gasztronómiát kínál, hanem kultúrtörténetet is: végigvezeti a kíváncsi utazót az ő Rómáján. Szűk kis mellékutcák, nagy palazzók, az ókori és a mai Róma között minden jelentős korba belekóstoltatja a kíváncsi felfedezőt.
Főzz, egyél és beszélgess. Római módra. – kapacitál az előszó végén a szerző.
Hát jó.
Vágjunk bele.

A római konyhaszekrény tartalmánál már éreztem, hogy nagyon nyitottnak kell lennem: az olívaolaj ízét évek óta csak kóstolgatom, de nem tud hozzászokni az ínyem, fene azt a paraszti bendőmet. Nem, nálam nincs hektó számra paradicsomszósz sem, megeszem én a paradicsomos cuccokat, de a paradicsom nyersen a legfinomabb számomra. Szardella. Ja, Szardella. Kilőve. Alapléhez szegfűszeg? Nahéj. Articsóka, mint a római konyha Szent Grálja? Szerintem még az életben nem ettem, ő meg fél oldalon doktori értekezik csak a pucolásáról. De: ha te szereted ezeket: egyenesen neked írták a kötetet!

Miután ezen túlestünk, hogy ezt sem, meg azt sem csípem már alapanyagban sem, igazán kíváncsian folytattam a felfedező utat a könyvben - ha már egy recept is nekem íródott, a könyv nem hiábavaló. Meg kell, hogy mondjam, a carbonara szósz a kedvenceim közé tartozik, ahogy a Grissini is, és ezer hála az egyszerű fagylaltötletért… szóval: tej a jégkockatartóba. Kábé a fejemet verem a falba, hogy ez előbb hogy nem jutott az én eszembe… mindig tanul az ember. Már pedig itt erre bőven kínálkozik alkalom. Egyszerű AHA élmények sora érheti még a magamfajta gyakorlott háziasszonyt is, hiába nem az olasz ízek a kedvenceim.

A fotók David Loftus munkáját dícsérik. Legjobban a nyolcadik oldalon lévő kép ragadott meg,  ahol se smink, se beállás, csak a természetes nő, aki elmélyül az evésben. Ezt a továbbiakban sehol nem fogod fellelni életérzésben, mert színes, szagos, harsány, annyira mondani akarja, hogy dolce vita, és élvezni kell az életet, hogy minden kép gyönyörű... gyönyörűen beállított. Rettenetesen sajnáltam néhány fotó jókedvét. A folyamatos tele szájjal nevetés egy idő után kínossá vált számomra. Értem, mit akarok én, ő csak jobban tudja, hogy így érzi magát. De nekem akkor sem az jött le belőle, hogy ennek kell lennie a Dolce Vitának. Hja. Nem is vagyok olasz, úgyhogy akár rosszul is értelmezhetem a cuccost...

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!

 Köszönjük, Corvina Kiadó!

Tetszik, amit olvastál?