És? Hogy reagáltad le?
Az, hogy elképzeled, mit tennél, hogyan fogadnád, nem elég.
Ehhez az kell, mint ami a Gondolj rám Kern András filmben történt.
Pacekban, bele az arcodba: meg fogsz halni.
Tényleg és nemsokára.

Ma bukkantam a HBO videótárában erre a filmre. Pedig emlékszem, hogy 2015. november-decemberjében a pokolba kívánt Vámos Miklós egy kierőszakolt interjú miatt, mert éppen ennek a filmnek az utolsó munkálataival foglalkozott. Vámos is megsértődött, nekem is kellemetlen volt, így nagyon hamar leráztam magamról az interjú minden mondatát. Igen: a filmet is elfelejtettem.

Aztán ma szembejött velem az alkotás.
Régen szórakoztam ilyen jól?
Hogy is lehetne jól megfogalmazni az érzést, amikor a halállal foglalkozik egy film?
Nekem tetszett. Igaz, ehhez nem árt szeretni és tisztelni Kern András figuráját, fanyar hangját, elismerni művészetét akkor is, ha.. ha káromkodik.
Mi az alaphelyzet?
Elismert professzor, osztályvezető főorvos, kötelezően unt feleség, fiatal szerető, átlagos család, ahol mindenki viselkedik többé-kevésbé, amíg fut a szekér, jó kocsi, klassz kégli, bejárónő, és akkor beüt a ménkű: rákot diagnosztizálnak a főhőst alakító professzornál. Anyja elejtett szavaiból úgy veszi ki, hogy sokkal könnyebben elengedi halottját a hozzátartozó, ha .. hát, szóval, ha utálja őt a környezete.
Ergo: megutáltatási hadjárat indul: látványosan megcsalja az asszonyt, kidobatja magát jól fizető állásából, a lánya, anyja, apósa is kirúg rá, a végén egy albérletben húzza meg magát mindenkitől elhagyatva, és várja a halált.
A megváltó halált.
Ami nem jön.

Elolvastam az összes kritikát, ami fellelhető volt az interneten. Szinte az volt az érzésem, hogy kötelező volt a fanyalgás, a film lehúzása.

Tudom, minden szubjektív, minden vélemény, minden kritika, még akkor is, ha a legjobb szándékkal objektívnek akar maradni. Nekem tetszett.
Vajon miért?
Mert igazán idős emberrel élek együtt, éppen ma töltötte a 82. életévét. Bő 30 évvel idősebb nálam. Így aztán a halál mindennapi beszédtéma nálunk. Jó, nem, de majdnem. Ha nem jön ki időben a szobájából délelőtt, finoman benyitok hozzá, hogy lélegzik-e még? Ő maga is tréfásan beszél a halálról, bár tudnám idézni vicces és frappáns beszólásait, de most egy sem jut eszembe, amelyeken aztán őszintén hahotázunk.
De!
A legkisebb testi elváltozás esetén bepánikol.
Mert egészségesen tökbuli viccelődni azzal, hogy engem majd úgy kell agyonütni, de amikor megérinti a szele az elmúlásnak, amikor bekopogtat hozzá a baj, akkor megbillen. Akkor hirtelen tudomásul kell vennie, hogy tényleg: akár meg is halhatok. Úristen. Akár meg is halhatok!

Nos: ez volt az egyik szemüveg, amelyen keresztül képes voltam megérteni dr. Borlai (Kern András) dunai jelenetét, amin a legtöbb kritika fanyalog. A minden mindegy érzést. Az érezni akarom, hogy még élek érzését. A gondoskodni akarok a családomról, de amúgy leszarok mindent és mindenkit. Mindenki bekaphatja: meg fogok halni. Mi újat, mi érdekeset tudsz nekem, világ, már mondani? És ha tudnál, azt is leszarom.

A másik szemüvegem a feleség életére, tetteire vonatkozik (Eszenyi Enikő).
Ó, igen, pontosan tudom, milyen az, amikor a biztonság mindenekfelett. Amikor diszkréten unjuk az amúgy sikeres és státuszszimbólum férjünket, amikor tudjuk, hogy kefélgeti a fiatal medikákat, de istenem, amit nem látunk, az nem fáj, és melyik osztályvezető főorvos nem dönti hanyatt a személyzete csinosabb tagjait? De amit látunk, és amit a barátnőink is láthatnak, az megbocsáthatatlan és ok a kenyértörésre. Hogy megrendezett volt? Utólag ki hiszi el? És kit érdekel? Így jártál, főorvos úr.A harmadik szemüveg a nagy kamasz szemüvege. Igen, a már nem gyerek, még nem felnőtt személy bizony totálisan képes ilyen ordításokra, amit felpanaszolnak a kritikusok. Sőt, még különbekre is. Mondom.

A negyedik szemüveg a család időseire vonatkozik. Meg a kifogásolt klisékre. Igen, van ilyen, hogy ilyen az anyánk, az apósunk. Bőven van ilyen. Nem klisé, bár az lenne. De baba is lenne azt mondani anyánknak: "fejezd abba" ezt az egészet, nem érzed, milyen klisé? ..és befejezné. De nem, anyánknak ez halál komoly és tesz arra, hogy klisé-e valami, vagy sem, amit csinál, amilyen élethelyzetben van.

Nos, azt eredményezi, ha ötven plusz évesen van mögöttünk egy csomó minden: saját és mások sikertelen kapcsolatai, testközelből túléltünk egy kamasz felnőtté válásának rögös útjait, van egy idős párunk, asszisztáljuk az anyánk leépülését, mi magunk nagy műtéten vagyunk túl - szóval, mindez azt eredményezi, hogy Kern András Gondolj rám című filmjén sok mindent tudunk csinálni, de fanyalogni... nem. Nem vesszük véresen komolyan  (amúgy is, mit veszünk mi már véresen komolyan... hagyjál már), csak bólogatunk és nagyokat nevetünk, vagy kesernyésen mosolygunk, hogy így van ez, wazze.

A zeneszámok pedig kifejezetten tetszettek. Volt mondanivalójuk.
Ciki, mi?

(A filmen a budapesti Honvéd Kórház folyosóit felismerni, ahol rohadt nagy hasi vágással sétáltam pár hete, pár emelettel lejjebb, meg egyenesen dejavu érzés volt.)

Ha további érdekességek is érdekelnek, kövess minket Facebookon!