Miért adja el valaki a lakását, kér féléves fizetetlen szabadságot, és röpül Indiába? - kérdezi a nyugati ember értetlenül egy másik nyugati ember ilyen tettét szemlélve. Erről ír a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelent kötet, Konrád Mónika műve, amely Az ég alatt, a Gangesz fölött címet viseli.
Nos, tényleg: miért?
A boldogság tényleg máshol, és mindig máshol található, mint ahol éppen vagyunk? Vagy csak az eredete származik máshonnan, és azt nekünk, de legalábbis néhányunknak közülünk muszáj felderítenie, és első kézből megtapasztalnia?
Lehet.
Sőt, biztos.
Megvallom, jómagam csak olvasni szeretek Indiáról, de mindaz, ami a spiritualitáson túl maga a hétköznapi India, taszít és borzaszt. Képes vagyok nyitottan befogadni elméleteket, vallásokat, más jellegű bölcseleteket, mint amelyek nálunk általánosak, ugyanakkor viszolygok az általános jóval szembemenő valósággal: a piszokkal, a kasztokkal, a számomra mérhetetlen szegénységgel.
Konrád Mónika azonban megmártózik helyettem is Indiában, annak spiritualitásában és másságában. Fehér, elvált, belső szabadságát kereső nő. Mantrája: bízz abban, ami egészen eddig elhozott ide.* Meditál az asramban hajnali ötkor, ahol viszont minden tiszta és praktikus, éli az egyszerű életet, melyhez nem kell sok ruhadarab, nincs szükség mosógépre, telefonra, internetre, és amely egyszerűség visszavezeti őt önmagához.
India, ahol a világ legtermészetesebb dolga a kényelmetlenség, ahol a nyugati nő az indiai férfinak ellenállhatatlan a maga szabadságával, önálló gondolkodásával, páratlan szexuális tapasztalatával. Nem maradhat ki a könyvből a Gangesz, a Ganga Ma, minden india anyja, a legfőbb anya, bűnök feloldozója, a tisztára mosó, a feloldozást jelentő folyó sem. Európai ember képtelen megérteni ezt az erőt, amelyet ez a folyam képes adni az indiaiaknak. Vagy mégis? Hiszen nálunk is lehet szent a víz!
Miért éppen India? Miért éppen itt lehet megkeresni a bennünk lakozó csendes erőt, amely iránytűként szolgálhat az életünkben?
Miért ne?
Mindenkinek máshol van a maga Indiája.
Van, akinek pont Indiában.
Van, akinek nem.
Nem ez a lényeg, nem a hely a lényeg, hanem a felismerés, hogy törődni kell saját magunkkal. Hogy dolgunk van saját magunkkal. Hogy a legjobb, amit tehetünk saját magunkkal, hogy megkeressük és megértjük önmagunkat.
Ahogy Konrád Mónika.
Ennek a spirituális útkeresésnek gyakorlati és lelki tapasztalatait olvashatod el ebben a műben. Igen, az ég alatt, a Gangesz fölött. Indiában. (is)
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál mindig kedvezménnyel beszerezheted!
Köszönjük, Noran Libro Kiadó!
Senki sem bújhat ki a bőréből, viselni kell azt mindhalálig. Érdekel? Kattints!
Tetszik, amit olvastál?
Akkor kövess minket a Facebookon is!
*Nagyon érdekes. El kell mondanom saját magam történetét a „bízz, csak bízz!” történetemet.
Olyan faluban élek, ahol a közbiztonságnak a tulajdonnal kapcsolatban vannak hiányosságai, ezzel egyidejűleg, ha nem jelent túl nagy csábítást, vagy rémkönnyű megszerzési alkalmat a tárgy, termék, élelem, erős is a másik tulajdonával kapcsolatos tisztelet. A mellettünk lévő telek a párom fiáé, beépítetlen, bekerítetlen. Megkérdeztem a tulajdonost arról, hozzájárulna-e ahhoz, hogy gyümölcsfákat telepíthessek a telkére? Megvonta a vállát, hogy persze, csináljam csak, ha bíbelődni szeretnék vele. Nos, a gyümölcsfa telepítés meg is történt. A párom azonban morogni kezdett, majd jól kitépik a fákat onnan, ha pedig megmaradnak, akkor a termést fogják ellopni – hiszen bekerítetlen, boldog-boldogtalan ott fog tobzódni az én munkámban. Jó, gondoltam át a dolgot, telepítek a telek szélére végig gledíciát (mert hülye azért nem vagyok), ami akkorra, amikorra teremni fog a gyümölcsös, be is sűrűsödik, természetes kerítésként. Igen, haladtam tovább a gondolattal, de ez még nem akadályozza meg, hogy a frissen elültetett fákat kiszedjék onnan.
Hát tényleg nem, súgta nekem az univerzum, de bízz!
Te csak bízz.
Bízom.
Őszintén.
Ha bárkinek racionális okát kellene adnom ennek a bizalomnak, csak széttárnám a karjaimat, hogy nem tudom.
Nem én.
De bízom.
