Mit szólnál állami szinten a nőuralomhoz?
Kiráz tőle a hideg, vagy kellemesen beleborzongsz?
Netán mind a kettő?
Akkor vedd kézbe ezt a párkapcsolati utópiát,
hogy képet kapj egy elképzelt (lehetséges?) jövőről.
Nemrégiben jelent meg a veszprémi Vitis Aureus Kiadó gondozásában Constantinus A. P.-től (ami feltételezésem szerint Kállai Szilárd írói álneve) a 2221 című párkapcsolati utópia.
Érzed a finom vibrálást? Párkapcsolati utópia.
Még élénken emlékszem a fiammal egy vitára, ahol végső konklúzióként azt vágtam a gyerekemhez: ha a világot nők irányítanák, sokkal élhetőbb lenne minden!
Khm.... ha fenntartásokkal is, de még mindig állom ezt a kiszólásomat. Ha nem is így, nem is akkor, nem is ott, de mégis. Főleg elolvasva Constantinus A. P. utópiáját.
Röviden a cselekmény. Európában járunk, 2221-ben. A bennünket ma sújtó migrációs nyomás a múlté, nők maroknyi csoportja két évszázada kidolgozta a földrész megmentésének egyetlen lehetséges és keresztülvihető módját: matriarchátus. A rendszer főként a lakosság elöregedését és kihalását előzte meg azzal, hogy a társadalom állami szinten átvette a polgárok és a jövő nemzedék nevelésének és fenntartásának gazdasági feladatait, hatalmi szempontból kizárólag a nő oldalára helyezkedve. Nincs házasság, egy nőnek bármely kapcsolatából származhat gyermeke, a több gyermek nagyobb tisztességet és jólétet eredményez az egyén számára. A férfi a továbbiakban a társadalom számára nem több, mint nemző és védelmező feladatokat ellátó másodrangú személy, egy nők uralta hatalmi helyzetben. A férfiak sem járnak rosszul ebben a konstellációban, mert akárhány kapcsolatuk lehet, senkit sem kell eltartaniuk, senkihez nem kell hűségesnek maradniuk. Sőt, kapcsolatban a másik lényének tartós birtoklása furcsa és büntetendő két évszázaddal később. Mindent megkap mindenki, amely kényelemhez, biztonsághoz és jóléthez szükséges: cserébe "csak" pár szabályt kell betartani.
Ryan Martinovitz kiemelt polgár ebben a létben, ami nem csoda: Ryan Minden Anyák Anyja, a donna fia, ehhez méltó elismerésekkel és megbecsülésekkel. A nők uralma alá tartozó Nagydoyeni Hivatal felelős titkára, ahhoz illő arroganciával és diplomáciai készségekkel. Mindennel meg van elégedve, a rendszer számára a létező rendszerek legjobbika, egészen addig, amíg egy üzleti ügy össze nem sodorja a külsős Irina Steinhauserrel. Irina olyan népcsoport tagja, amely az ortodox párkapcsolati rendszert tartja a társadalom számára egyedül üdvözítőnek. Ryan-t nyíltan agymosottnak nézi, a Matriarchátusra pedig, mint államformára, gyanakvással tekint.
Most mondjam, hogy egymásba habarodtak? Mondom.
A Matriarchátus azonban nem nézi jó szemmel ezt a kapcsolatot, még ha futó lenne, hagyján, de tartósként isten őrizz, és pláne nem kedveli, ha ennek folyományaként egy kiemelt polgár kezdi megvakargatni a felépítmény alapjait képező elveket. Ne feledjük, itt a tartós párkapcsolat bűnös magatartás! Ryan kiesik a nőuralom kegyeltjének státuszából, még ha ideiglenesen is.
Ekkor kezdi felfedezni a réseket a rendszeren, és nagyon nem tetszik neki, ami alantas állampolgárként tárul elé: a lehallgatások rutinszerűsége, a mélyben húzódó egyenlőtlenségek léte, a lázadások megnyilvánulásai, a Matriarchátus történelmének vélhető meghamisítási lehetősége. Mire visszakerül a csúcsra, minden és mindenki megváltozni látszik.
Vajon a nők urai lesznek-e ezeknek a változásoknak? A szükségszerűség elfedi-e a rendszer hiányosságait és visszaéléseit az emberi jogokkal? A cél szentesíti-e az eszközt? Mi lesz hőseinkkel? Megússzák-e a megúszhatatlant? És ha igen, milyen áron?
A történet folytatásért könyörög, és remélem, hogy lesz is belőle valami. Ugyanis - minden hibája ellenére - letehetetlen. Egy éjszaka abszolváltam 400 oldalt, aztán másnap mellétettem a maradék százast. Ez eleve árulkodó, hogy - tudom, ismétlem magam - letehetetlen a kötet. Ugyanakkor nem tudom elhallgatni a mű kivitelezésének gyengeségeit. Egyrészt a - nem túl sok - pongyola szóhasználat rettenetesen zavaró és lehúzza hozzáértő szemében a mű színvonalát, sőt, pár kirívó helyesírási hibával is találkozni lehet olvasás közben (utólagos betoldás, ami sosem került a szerkesztő szeme elé?). Ha a kötetnek volt rendes szerkesztője, aki ért a szakmájához, akkor az írót kárhoztatom, mert tuti, ő nem engedte eléggé meghúzni a történetet, ami így erősen túlírttá vált. Már pedig, kedves Constantinus, ebben a műfajban nincs az írói álnevéhez hasonló császári önkény: a Felső Írói Múzsa és az áramló írásmódszer is imád locsogni (mert ez a dolga), és szakember feladata erre rámutatni, aki ebben az esetben a szerkesztő. Nem elég megírni a történetet, a könyvkiadás is mesterség, amit fél seggel (már bocsánat) nem lehet megfelelő színvonalon űzni. A szerkesztőn túl rögvest itt a második észrevételem: papírnyomtatásban dicséretes a takarékosság, ám érteni is kell ahhoz, milyen minőségű papír hogyan fog viselkedni az olvasó kezében. Ennek a vékonyságú fedlapnak tilos fület legyártatni: kézben tartva olvasás közben minduntalan visszahajlik. Állandóan küzdöttem vele, amíg szitkozódva fel nem keltem kényelmes ágyamból, és négy darab gémkapoccsal nem rögzítettem azokat a fránya füleket elől-hátul. Az általánosnál valamivel kisebb betűk sem tesznek jót a kiadó hírnevének.
Az író első könyves, kikhez is hasonlítsam, hogy az olvasónak fogalma legyen, mit várhat a könyvtől? Olyan, mint Scalzi, de a humora nélkül (így is remek), és mint Görgey Etelka Csodaidők, Időcsodák könyvei, csillagközi távolságok nélkül.
Amolyan kell nekem könyv.
Szeretnél többet tudni a könyvről? Kattints a képre, hamar és kedvezménnyel hozzájuthatsz!
A cikkben a kép a szerzőt ábrázolja.
Kövess minket a Facebookon is!
Érdekel egy család titokzatos tündöklése és bukása? Akkor kattints!