A 17 éves Katie Price egy ritka betegséggel él együtt: minimális mennyiségű napfény is halálos fenyegetés a számára. Mivel napközben muszáj a házban maradnia, társaságul csupán megözvegyült apja és legjobb (na jó, igazból az egyetlen) barátja szolgál. Katie világa csak azután teljesedik ki, hogy lement a nap: ilyenkor fogja a gitárját, és a helyi pályaudvaron játszik a jövő-menő utasoknak.
Így tesz azon a napon is, amikor a sikeres érettségije jutalmaként megkapja a már elhunyt édesanyja gitárját. De az a nap másképp végződik: Katie Price az elmúlt tíz évben minden nap az ablakából leste a házuk előtt elhaladó Charlie Reedet, a szeme előtt cseperedett fel, és az elmúlt tíz évben minden reggel úgy feküdt le aludni, hogy róla álmodozott, és arról, hogy mi történne, ha találkoznának. Ez megtörtént, bár közel sem úgy alakult, mint ahogy álmaiban... hebegett-habogott a döglött macskája temetéséről, majd elrohant. Ám szerencsétlenségére a nagy rohanásban ottfelejtette a jegyzetfüzetét, ami afféle napló, benne zenékkel, dalszövegekkel. De végül a sors (és a legjobb barát) ismét összehozza őket.
Ez a történet nem vidám, ez nem olyan, mint a Minden, minden, bár vidámnak épp azt sem mondanám, mégis happy enddel végződik. Katie betegsége valós. Olyannyira, hogy hosszú-hosszú ideig el sem akarja mondani Charlie-nak. Végül egy véletlen baleset folytán hajnalig kimaradnak, és a kelő nap sugarainál Katie fejvesztve menekül haza... Innentől a két fiatal versenyt fut a könyörtelen idővel.
"– El kell mondanom neked valamit.
És majdnem megteszem. Komolyan. De akkor az arcába nézek, látom, milyen őszinte és nyílt. És úgy néz vissza rám, mint egy teljesen hétköznapi, egészséges lányra, akivé mindig is válni szerettem volna. Képtelen vagyok kimondani azokat a szavakat."
Érdekesség, hogy már létezik egy 2007-ben elkészített japán film, aminek ugyanez a története, de Japánon kívül nagyjából ismeretlen. Aztán készült ez a könyv, és egy amerikai film is, Bella Thorne-nal és Patrick Schwarzeneggerrel (bizony, Arnold fiával) a főszerepben. Mit ne mondjak, jóképű srác lett ez a Patrick, jobb, mint az apja volt. :) A könyv olvasása közben néztem meg a filmet, és nagyon tetszett mindkettő. Maradtak homályos foltok ugyan, nem tudunk meg mindent, a könyv sem, és persze a film sem tér ki bizonyos részletekre. Továbbá nagyon nehezményezem, hogy rejtve maradtak előttem Charlie gondolatai, főleg a vége-felé, az ominózus levél elolvasás előtt/után/közben. De ezzel együtt is nagyon jó élmény volt. A film is, a könyv is. A legutolsó részért, amelyben a szerző kitér a betegség valóságosságára, pedig külön jó pont jár!
A könyv stílusa (akárcsak a film) végig könnyed, tele van poénokkal, amire bár sokan furán nézhetnek az egyébként komoly és abszolút nem vicces körülmények, a betegség miatt, de szerintem mindenkinek úgy kéne felfogni az életet, úgy kéne élni, ahogy Katie teszi. Minden oka meglenne rá, hogy gyűlölje az egész világot, az embereket, de eszében sincs ezt tenni.
Ha nem láttad a filmet, itt egy előzetes róla. Érdemes megnézni!
"– Néha nem lehet másképp elviselni az igazán rossz dolgokat, csak ha nevetünk rajtuk – mondom apának."
A borítóra kattintva elérheted a könyvet a Maxim Kiadó oldaláról, kedvezményes áron!
Mit kapsz az élettől, ha mindenbe belehalhatsz?
Kövess minket Facebookon is!
