Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül.
Patrick Modiano, a francia Nobel-díjas szerző egyik érdekes története ez, ami kis hazánkban két éve, a Könyvfesztiválra jelent meg, Modiano magyarországi látogatása alkalmából. Egyedi, amolyan "modianos" stílusa van, amihez kétségtelen, hogy hangulat kell. De ha jókor kap el a könyv, akkor nagyon jó. Ebben a könyvben egy fiatal lány életútját követjük nyomon Párizs utcáin, egy olyan lányét, akit az anyja elhagyott, talán meg is halt már.
Első Modiano-könyvem volt, ami nagyon meglepett, nem ilyenre, nem erre számítottam. Először azt hittem, hogy Kis Bizsu egy olyan 40-50 év körüli férfi. Fogalmam sincs, miért. Aztán pár oldal után rájöttem, hogy egy fiatal lány. De ez itt nem érintett rosszul, mármint az, hogy tévedtem, mert igazából semmi alapja nem volt a feltételezésemnek.
Kicsit hiányzott a környezet, szereplők bemutatása, és elég kaotikus is volt. Nem egy szabályos regény. Inkább gondolatok és emlékek halmaza.
Néha felteszi valaki a kérdést, hogy mire gondolok. És néha elkezdem neki sorolni, hogy eszembe jutott, hogy át kéne festeni a falat, közben pedig beugrott valami Tesla életéről, amit egy könyvben olvastam, aztán hogy írni kéne erről vagy arról a könyvről, és hogy mit csináljak vacsorára, meg hogy kevés a narancslé itthon, holnap vennem kell azt is. Mindeközben pedig dúdoltam magamban egy dallamtapadt dallamot. És mindez, és még sokkal több fél perc alatt átforgott az agyamon. Sokszor egyszerre. Az emberi elme csapongó.
Egy kicsit ilyen ez a könyv is. Bevallom, voltak oldalak, amiket átlapoztam. A párbeszédek tetszettek, bár némelyik hiteltelen volt számomra, és kissé száraz.
És ahogy mondtam, a környezet leírása kevés. Kétszer voltam Párizsban, de fogalmam sincs, hogy ez a lány milyen helyeken járt, meg élt, látom a párizsi utcákat magam előtt, de valahogy ez nem az "én Párizsom", ez csak Kis Bizsu Párizsa. Furcsa regény, amihez kell egy hangulat, de mégis úgy mutatja be a magányt, az elhanyagoltságot, a szeretetnélküliséget, hogy meg is teremti a hangulatot magához. Aztán napokig rágódsz rajta, mert ez a rövid, 128 oldal felér egy ezeroldalas regénnyel.
Kövess minket Facebookon!
