Thomas Armstrong, a PhD fokozatú szakember az ADHD, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar legnagyobb ismerője, legelismertebb szakértője, az American Institute of Learning and Human Development vezetője, akinek fő szakterülete a tanulás és az oktatás. Több könyv, cikk szerzője a témában, és írásai nagy segítséget tudnak nyújtani a szülőknek és a pedagógusoknak egyaránt. 

Könyve érdekes és informatív, az első részben elmagyarázza, milyen környezeti okok vezethetnek ADHD-hez, valódi ADHD-hez, és nem ahhoz a mítoszhoz, amit annak tartanak. Közhely, hogy ma minden gyerek figyelemhiányos, köszönhetően a számítógépeknek. A közhely pedig a városi legenda unokatestvére, épp annyi igazságmagva van, mint a városi legendáknak. Pontosan azért, mert mindent túlságosan leegyszerűsít. Van egy ismerős testvérpár, már iskolások. Rájuk szoktam mondani, hogy hiperaktívak, noha nincs diagnózis a kezemben, és valószínűleg nem is ez a baj. A baj az, hogy a szüleik a legkevésbé sem foglalkoznak velük, nem beszélgettek velük a világ dolgairól kisebb korukban, nem tanították meg őket, hogy nyúlunk egy állathoz (két törpenyuszijukat megölték a gyerekek, mert annyira ölelgették, hogy megfojtották őket, és amikor itt voltak kismacskák, akkor konkrétan kitiltottam őket innen, mert akárhogy próbáltam szólni nekik, tanítani őket, hogy mit teszünk és mit nem egy állattal, abszolút nem ment át az üzenet). Itt a gondot az okozta, hogy a szülők tojtak rájuk konkrétan. Emlékszem, amikor én óvodás voltam (anyum óvónő volt egyébként), meg korábban is, borzasztóan érdekelt a világ. Nekem nem Barbie-baba meg ilyesmi kellett, ezeket utáltam, ha játék, akkor LEGO, építőkockák, de jobban szerettem rajzolni, színezni, vagdosni. Sokáig használtam bilit, és kedvenc elfoglaltságom volt, hogy azon ülve egy elém tett sámlin rajzolok, színezek, vagy rendes, éles, de lekerekített végű ollóval papírt vagdosok hópehely-formára, vagy hajtogatok, ilyesmi. Ha épp nem kaptam papírt, vagy elfogyott, akkor a mindig mellettem fekvő hosszú szőrű skót juhászom és első legjobb barátom szőrzetét nyírtam le, hogy kicsinosítsam :) (nagyon csinos lett, az egyik oldalán ilyen szép, lépcsőzetesen levágott szőrrel :D)

Nekem egészen kicsi kortól kezdve a könyv volt az ajándék, leginkább ismeretterjesztő könyvek. Érdekelt a világ, használhattam eszközöket, pl. késsel, ollóval is bánhattam már egész kicsi koromban, persze felügyelettel, és rendesen megtanítottak rá. Mindig volt állat a háznál, amikor kicsi voltam, még disznó és tyúkok, kakasok, csirkék is, illetve kutya, macska. Mondjuk a macska amolyan szállóvendég volt csak, akkoriban a kutya volt a legjobb barát, három kutyám volt, az utolsó hat éve távozott a családból, azóta csak macskáim vannak, és velük vált szorosabbá úgymond a kapcsolat. De azt sosem hagyták, hogy akár véletlenül is, bántsam egyiküket. Elmagyarázták és megmutatták a szüleim, idősebb testvéreim, hogy hogyan is bánunk velük, hogy szeretjük őket, hogy ez meg ez rossz nekik, fáj nekik. Amikor még nem tudtam olvasni, mindig találtam valakit, aki felolvassa nekem valamelyik könyv valamelyik részét, és leginkább az állatvilágos és a Föld működésével kapcsolatos könyvek érdekeltek. Mindig volt valaki, aki leült és játszott velem, együtt puzzle-ztunk, társasjátékoztunk, kertészkedtünk, foglalkoztunk az állatokkal, olvastunk, tévéztünk, főztünk. Magyarul: foglalkoztak velem. És ez az, ami sajnálatos módon nincs meg és nem volt meg sok gyereknél. Mert nem elég a majomszeretet, a burokban tartás, a mindentől elzárás, féltés... 

Az ADHD létező jelenség, létező dolog, de nem rásüthető mindenkire, és ahelyett, hogy a gyerekeket próbáljuk meg begyógyszerezni, inkább magunkba kéne nézni, és elgondolkodni: tényleg jó szülők vagyunk? Tényleg jól tesszük, amit teszünk? Jól gondolkodunk a gyerekről? Az ő hibája, ha nem érzi jól magát, és ezért a figyelmünket próbálja felkelteni? Az ő hibája, ha fizikailag nem, de szellemileg teljesen elfárad? Ezekre a kérdésekre segít pontosabb és árnyaltabb választ adni ez a könyv, 101 módszerrel, rengeteg teszttel. Mert elsősorban a mi feladatunk az, hogy ezt a világot szebbé és élhetőbbé varázsoljuk a gyerekeinknek. Hogy a gyerekek lehessenek gyerekek. Szerintem a "régi" módszer sem volt jó, amikor a gyerek mindenből kimaradt, soha, semmiről nem tudott, a napi gondokról, az anyagi dolgokról, a problémákról, a halálról, a szexről. Nem jó. Mindenről lehet és mindenről kell beszélgetni vele, a maga szintjén. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy a problémáinkat velük beszéljük ki, afféle mini lelki szemetesládaként alkalmazva őket. Sokan esnek bele ebbe a hibába. Ők nem a barátaink és nem a társaink, hanem a gyerekeink. Persze ettől még lehetünk és legyünk a barátjuk és a társuk mindenben, a kettő nem zárja ki egymást. Csak ne feledjük: a mi felelősségünk. Nem tolhatjuk rájuk, hogy majd az ő dolguk lesz jobb világot építeni, hogy majd az ő problémájuk lesz, hogy mi és a felmenőink tönkretesszük ezt a bolygót. Nem, ez a mi problémánk és felelősségünk. Gondoljunk a jövőre. Gondoljunk rájuk.

Köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak! A könyv a borítójára kattintva elérhető a kiadó oldaláról, kedvezményes áron! 

Mit tegyél, ha kamaszlányod van? Kattints ide!

Kövess minket Facebookon!