„Mit ​remélek ettől a könyvtől? Azt, hogy csendes forradalmat indít el nézeteinkben, abban, ahogy a halálra és a haldoklókkal való törődésre, s abban, ahogy az életre és az élőkkel való törődésre tekintünk.” 

Szögyal Rinpocse, a buddhista meditáció mestere összefoglaló munkája az ősi tibeti bölcsességet a halál, a haldoklás és a világ természetének modern kutatásával egyezteti össze. Eddig nem ismert, átfogó képet ad életről s halálról, kiegészítve a Tibeti halottaskönyv nehezen értelmezhető tanításait. Szögyal Rinpocse a tibeti hagyomány egyszerű, mégis hatásos gyakorlatát mutatja be, amelyeket bárki, bármilyen vallási háttérrel elvégezhet, hogy így alakítsa életét, felkészüljön a halálra, s a haldoklót segíthesse.

Rinpocse megmutatja, hogy van remény a halálban: túljutva a tagadáson és a félelmen, felfedezhetjük magunkban azt, ami örök, ami túléli halálunkat. Bevezet a meditációs gyakorlatokba, a karma és az újjászületés titkaiba, a szellemi út megpróbáltatásaiba és örömeibe. Tanácsot ad, hogyan adjunk szellemi segítséget, szeretetet, hogyan nyújtsunk támaszt a haldoklónak. Rinpocse tibeti szemszögből mutatja be saját halálközeli tapasztalatait. Elmagyarázza a „bardó”-kat, a halál utáni tudatos állapotokat, amelyek annyira hatalmukba kerítették a nyugati művészeteket, pszichológusokat, tudósokat, orvosokat és filozófusokat, amióta a Tibeti halottaskönyv 1927-ben megjelent. A Tibeti könyv életről és halálról nemcsak szellemi mestermű, de kézikönyv is, útmutató, a szent inspiráció forrása. Azért íródott, hogy olvasóit elindítsa a megvilágosodáshoz vezető úton, s mindenkit buzdítson, hogy a „béke szolgája” legyen, aki örömmel, bölcsességgel és együttérzéssel dolgozik a világban, és részt vesz az emberiség jövőjének megmentésében.

Magam sem tudom jobban megfogalmazni, miről szól ez a könyv, mint a fülszöveg tette. De mit is adott nekem? Az összes "nagyobb" vallás közül a buddhizmus az, amit a leginkább tudok tisztelni. Igen, talán ez a jó kifejezés. Nem vagyok vallásos, a legkevésbé sem, sőt, őszintén szólva káros dolognak tartom a vallásokat. A buddhizmus mégis egy olyan dolog, ami számomra inkább egyfajta életszemlélet, semmint vallás. Gyökeresen különbözik a megszokott, dogmatikus vallásoktól, igaz, megvan a saját dogmatikája. Mindenféle meditációs meg lélekgyakorlatok meg hasonlók... a szememben nem sokat különbözik a térdre borulás-felállás-bűnbánás-imádkozás dogmatikájától. 

Nagyon lassan haladtam ezzel a könyvvel, több, mint másfél hónapon át olvastam. Eleinte hetekig csak napi pár percet random belelapoztam, és olvastam 1-2 bekezdést. Végül rászántam magam, hogy komolyabban odafigyeljek rá, és érdekelt, mi az, ami ennyire megfogta az embereket benne. Egészen a végéig vártam erre, de nem jött el. Nem kapott el. Nem jött át. Nem hiszek a lélekvándorlásban, és nem hiszem, hogy a haldoklók valós halálközeli élményeket élnek át, nem olyat, amit csak és kizárólag az agyuk generál leállás közben, ahogy egész életünkben átver minket, a halál küszöbén sem tesz másképp. Én túlságosan realista vagyok ezekhez a dolgokhoz, és nincs is rájuk szükségem. Fájdalomról, szenvedésről, együttérzésről, depresszióról, betegségről, veszteségről, haldoklásról, szemlélődésről, állandóságról, bardókról, lélekgyakorlatokról olvastam, és ezen gyakorlatok nagy részénél azt éreztem, hogy tök jó, hogy neki segített, de nem vagyunk egyformák. Igen, vannak örök érvényű igazságok, empátiáról, halálról, életről, mindenről, de ezekhez nem kell útmutató, az ezekre adott reakció természetes, belülről fakad. Ha nem, ha ezt tanulni kell, ha gyakorolni kell, az már régen rossz. Főleg úgy, hogy nem ismerjük önmagunkat, a saját igényeinket.

Mindenki másképp dolgozza fel az őt ért rosszat és jót, a halált, a betegséget, a veszteséget, vagy épp az örömet, mindenkinek másra van szüksége. Nincs erre recept, nincs erre leírható lélekgyakorlat, maximum arra jöhetsz rá, hogy ez neked nem segített, mert te egy vagy, egy a sokmillióból, de mégis csak egy. Az az egy, akit a legjobban szeretnél ismerni, és az az egy, aki élete utolsó pillanatáig meg fog téged lepni. Ahhoz, hogy rájöjj, ki vagy te, nem kell könyv. Ahhoz, hogy rájöjj, mi a jó neked, nem kell könyv. Ahhoz, hogy rájöjj, hogy tudod feldolgozni az élményeidet, megélni és átélni az életedet, nem kell könyv. Tudod mi kell hozzá? Te, csak és kizárólag te. Akár a város zajában, akár a természet lágy ölén, akár a család mellett, akár egy túra során, akár a zötykölődő vonaton. Nem számít, az számít hogy te ott legyél. 

Az egyetlen dolog, amiért mégis hasznos ez a könyv, az az, hogy tabudöntögető. Ezeket a tabukat mi állítottuk magunknak. Ha valaki haldoklik, nem nézünk oda. A gyerek számára nincs halál. A halál rossz, ellenséges. Nem, nem az. A halál csupán egy esemény. Egy olyan esemény, ami (egyelőre) elkerülhetetlen, és fizikailag valószínűleg mindig is az lesz. Szellemileg ez már egy bonyolultabb kérdés, de ebbe ne menjünk most bele, és nem a lélekvándorlásra meg a karmára meg ilyesmire gondolok most. Ezeket a tabukat segít ledöntögetni, és emiatt fontos. Létezik halál, fájdalom, betegség, veszteség. Attól, hogy elfordulunk, nem lesz jobb. Ez a könyv segít odafordulni, és meglátni a valódi arcát. Segít abban, hogy rájöjj, hogyan dolgozhatsz fel bármilyen érzelmet. És ne gondold, hogy a saját veszteséged kevesebb, mint a szomszédodé, csak azért, mert te "csak" a kutyádat, míg ő a rég látott unokatestvérét vesztette el. A te veszteséged a te veszteséged, ne szégyelld, ne érezd magad kevesebbnek azért, mert képes voltál szeretni. Ettől nem vagy kevesebb. A szeretet nem gyengeség. És ha szeretsz egy másik élőlényt, akkor onnantól ezek a dolgok, mint empátia, megértés, átérzés, maguktól jönnek. Dolgozd fel, add ki magadból, és élj tovább. Segíts magadon, más úgysem teheti meg!

Köszönöm a lehetőséget az Alexandra Kiadócsoporthoz tartozó Cartaphilus Kiadónak! Ha megpróbálkoznál egy utazással, kattints a borítóra!

Érdekel, hogyan érheted el a Csendet a zaj korában? Kattints ide!

Kövess minket Facebookon!