Zuhanás a csöndbe...

2016. október 01. 00:02 - Arthur Arthurus

Extrém túlélés 1. - Joe Simpson

Két szenvedélyes hegymászó, egy 6344 m-es hegy addig megmászatlan nyugati fala, egy eltört láb, egy kötél, és egy sötét gleccserhasadék. Más nem is kell, hogy a szépen induló nap tragédiával végződjön: az ember hirtelen olyan döntéshelyzetben találja magát, amilyet csak viccelődésből szoktak feltenni egymásnak és maguknak az emberek. Elvághatja a kötelet, ami a sérült, gleccserhasadékba zuhant társát tartja? Ítélhet-e egy ember bárkit halálra, hogy magát mentse? A dilemma nem több és nem kevesebb annál, mint ha levágom róla a társamat, meghal. Ha nem vágom le róla a társamat, mind a ketten meghalunk. Te hogy döntenél?

A Siula Grande impozáns nyugati fala

"Számomra a hegy a legszebb táj az egész világon. Mikor a hegyekbe megyek, valami végtelen, hatalmas teret érzek magam körül, és végtelen szabadságot. Olyankor kiszabadulok a mi kaotikus világunk zűrzavarából."

Simon Yates

1985. májusát írjuk, két hősünk, Joe Simpson és Simon Yates olyasmire készül, amit előttük még senki sem vitt véghez: megmászni a Siula Grande 6344 méteres csúcsát a szinte függőleges nyugati falon át. Nagyon hamar elérik a 3000 métert, és elérnek arra a pontra, ahol jég és függőleges sziklafalak váltják egymást. Egyre nehezebben jutnak előre, egyre kevesebbet isznak, hiszen ebben a magasságban nagyon sokáig tart havat olvasztani, és meleg italt készíteni. Második nap egy csúnya vihar csap le rájuk, ezért végül beássák magukat a hóba éjszakára. Másnap reggel még veszélyesebb, porhóval teli falak állják útjukat, olyanok, amilyenekre példát még nem láttak. Az Alpok hegyein a porhó egyszerűen lecsúszik, már a 40°-ot elérő lejtőkön is. Itt viszont a függőleges sziklafalon is megmarad. Délután végül sikerül elérniük a gerincet. A csúcsra érve látják, hogy visszafelé nehezebb lesz az út, mint hitték.

"Arra számítottunk, hogy a gerincen elég könnyű lesz lemenni. Jóformán egyszerű sétában reménykedtünk, de kiderült, hogy nagyon nehéz dolgunk lesz. Borzasztó volt. A nyugati oldalon a függőleges fal fölé lógó hópárkányok voltak, a keleti oldalon pedig meredek, fodrokkal tarkított 900 méteres szakadék. Valóságos sokkhatás volt."

Joe Simpson és Simon Yates

 A felhők mindent eltakarnak, szinte semmit sem látnak. Simon már a gerincen áll, ám azt hiszi, lejjebb van, ezért elkezd felfelé mászni. Már a veszélyes, átlógó hópárkányon áll, ami ekkor leszakad alatta. Az életét a kötél menti meg. Még mindig hatezer méteren vannak, amikor rájuk sötétedik, ráadásul a gáz is kifogy a főzőjükből. Másnap Joe megy elöl, és lezuhan egy jégfalról. Lábtörést szenved, a sípcsontja szabályosan átfúrja és szilánkosra töri a térdkalácsát, átszúrva a combját is. Az a kötél, amivel Simonhoz van kötve, az életet jelenti Joe számára. Ám a vihar ismét lecsap, és a hóban, fagyban, vakon ereszkednek lefelé. 

"Ha egy kötéllel a társunkhoz csatoljuk magunkat, azt jelenti, hogy a végletekig meg kell bíznunk egy másik ember képességeiben és tudásában. De van úgy, hogy arra gondolok: "Simon, csak itt ne ess bele, könyörgöm, csak itt ne!"
A kötél, amellett, hogy életet ment, meg is ölhet. Ha az elöl mászó társad beleesik a kötélbe, és a köztesei kiszakadnak a falból, te is halott vagy. Ezért aki így mászik, annak bíznia kell, méghozzá vakon a társában." 

Joe Simpson

Joe egy gleccserszakadék fölött lógva találta magát, és üvöltött Simonnak, hogy ne eressze lejjebb, de barátja nem hallotta. Kapaszkodó nem volt, a semmiben lógott, így meg voltak lőve. Az egyetlen lehetőség, ha fel tud mászni a kötélen, amíg Simon megtartja. A kezük elfagy, a lábuk fázik, mindketten vacognak, és Simonnak egy helyben kell maradnia a hideg viharban. Nem érti, mi történik, de érzi, hogy a kötél folyamatosan terhelés alatt van. Joe-nak azonban nem sikerül felmászni a kötélen, tehetetlenül himbálózik. Mindketten teljesen átfagytak már. 

"Számítottam rá, hogy le fog esni. De semmit sem tehettem ellene. Tudtam, hogy úgy száz métert fog zuhanni. Hiszen ötven méterre van tőlem, és további ötven a szakadék. Azt pedig nem élheti túl. És azt sem tudta, hogy három méterre vagyok a földtől, vagy harminc centire. De azt tudta, biztosan tudhatta, hogy meg fog halni."

Joe Simpson

Simonnak eszébe jutott, hogy van nála egy zsebkés. Hamar döntött, tudta, hogy nem tehet semmit a barátjáért, ha tovább vár, mindketten meghalnak.

Joe egy meredek kis pilléren találja magát, meglepődve, hogy még életben van. Alatta a végtelen szakadék, felette a meredek gleccser. Biztos benne, hogy Simon meghalt. Arra számít, hogy a holtteste ellensúlyként szolgál, és ki tudja húzni magát, de a kötél lezuhant mellé, ahogy ránehezedett. Ekkor már tudta, hogy Simon elvágta. Kilátástalan helyzetbe került, már hosszú órák óta nem evett, nem ivott semmit, és a lába is nagyon fájt. Időközben világosodott. Simon abban a biztos tudatban indult el lefelé, hogy barátja halott, és hogy ő is meg fog halni. Szomjúság gyötörte, előtte volt még egy gleccser, amin az átkelés rendkívül veszélyes. 

Joe azonban még él, meghozza a döntését: tesz azért, hogy legyen esélye életben maradni. Egy dolgot tehet: lejjebb ereszkedik a szakadékba, remélve, hogy az alján valahol talál egy kiutat. Szerencséje volt: talált egy hasadékot, amin ki tudott mászni a felszínre. De még mindig a gleccser tetején volt, lábra állni nem tudott. 

"Egy ideig csak ültem ott és bámultam. Megmásztam életem legkomolyabb csúcsát, túl voltam életem legnehezebb mászásán. Ha az ember biztonságban visszajön egy ilyen expedícióról, olyan kimerült, hogy napokig csak alszik, eszik, és iszik. Egy ilyen nehéz mászás volt mögöttem. Csúnyán eltörtem a lábam, iszonyú fájdalmaim voltak, kiszáradt a szervezetem, és nem volt élelmem. És mégis meg akartam próbálni, ami lehetetlen. Képtelenség ilyesmit megcsinálni."

Joe Simpson

Egy dolognak köszönhette az életét: apró célokat tűzött ki maga elé, és időkorlátot állított fel. Ha húsz perc alatt elér egy pontot, akkor meg tudja csinálni. Ha 18 perc alatt teljesítette, eufória töltötte el, ha 22, akkor teljesen letört. Ezek az apró célok vitték előre. Háton, vagy ülve küzdötte magát előre, járni esélye sem volt. Megtalálta Simon nyomait, és követte, de ahogy leszállt az éj, ismét szél- és hóvihar köszöntötte. Reggelre minden nyom eltűnt. Az idő egyre csak fogyott, ha Simon és a táborban maradt társuk már elhagyták a helyszínt, akkor neki vége. De az út még nagyon hosszú volt. Végül napokkal a baleset után, sok-sok ülve, kúszva megtett, étlen-szomjan töltött méter után egy sötét éjjel Simon rátalált: meghallotta a kiáltásait. Rettenetes állapotban volt.

Joe Simpson testsúlyának egyharmadát elveszítette, de két évvel és hat operációval később ismét mászhatott. Simon visszatért Angliába, ahol a hegymászó-társadalom elítélte és támadta, amiért elvágta a kötelet. Joe mindvégig rendületlenül védte barátját: ő is ezt tette volna. A Siula Grandét a nyugati oldalról azóta sem mászta senki.

Az esetről készült egy gyönyörű dokumentumfilm is, magyarul két címen fut: A végtelen érintése, és Zuhanás a csendbe. Joe Simpson azóta több könyvet írt, többek között ezt a kalandját is megírta, magyar címe Zuhanás a csöndbe.

Azt szeretem a hegymászó-írókban, hogy olyan átéléssel tudnak írni a mászás öröméről és szépségéről, hogy az olvasó úgy érzi, ott van velük, és átéli, amit ők. Joe ebben kiemelkedően jó.

Éld át te is a hihetetlen, emberpróbáló kalandot!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr711730107

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

moncsa01 2018.10.23. 19:31:49

Most néztem meg a filmet és lenyűgözött. Nagyon nehéz döntés lehetett elvágni a kötelet, és szerintem senkinek nincs joga ítéletet mondania, aki nem járt ilyen helyzetben.