Ropjuk a halállal

2016. október 06. 07:22 - Carbonari

Anyumesék (2)

idos.jpg

Amikor közlik, hogy az ember anyja belátható közelségű időn belül meg fog halni, megroggyan a térd.

Az enyém is megroggyant.

Anyám július óta kórházban van. Szepszissel került be. Két nappal azelőtt az ügyeletes orvos szerint csak elrontotta az gyomrát, vigyük haza nyugodtan, mondta, kímélő ételek, rendbe fog jönni.

Hogyne.

Két nap múlva már az intenzíven volt.
Azóta kórházi osztályról kórházi osztályra viszik. Néha megígérik neki, hogyha minden lelete elfogadható értéket mutat, hazaengedik.
De valamilyen értéke mindig rosszat mutat.
Hol a cukra nem jó, hol a veseműködése nem kielégítő, máskor csúnyán vizesedik a lába, vagy a szívritmusa nem olyan, amivel haza mernék engedni.
Anyám pedig reménykedik.
Na, nem, nem abban, hogy évtizedekig fog még élni.
Nem.
Abban, hogy még egyáltalán hazaengedik: egyszer. A régi, megszokott ágyába, a szobájába, ahol minden az ő kényelmét szolgálja.

Nem lehet tudni, sikerül-e. Hacsak úgy nem, hogy önkényesen hazahozzuk. De ki meri felvállalni a felelősséget ezért? Mert lehet, hogy hetei vannak csak hátra, de lehet, hónapjai, vagy évei. Senki sem tudja.
Mindenesetre nem műthető.
Semmivel sem műthető, bár kéne.
Csak életveszély esetén kerül sor radikális beavatkozásra, amikor mindegy, hogy azért hal meg, mert életveszélyben van, vagy azért, mert a nem műthető állapota miatt mond csődöt a szervezete.

Bár, akár túl is élheti.
Csak... minek?
Látom, hogy szenved.
Mikor miért.
Látom, hogy nagyon elege van.
Mikor miből.

Derűs türelemmel, de törékeny lélekkel tűri a megpróbáltatásait.
Legutóbb, amikor a szíve miatt tartották vissza a hazameneteltől, megnevettette a vizitre érkező teamet. Oda talált nyilatkozni:
- Nem lehet azt onnan kilökni a francba?

Hát nem lehet. Amikor a kezelőorvosával beszéltünk, elmondta, hogy anyám állapota most már ilyen lesz. Néha kicsit jobban lesz, de gyakrabban rosszabbul. Mindig gyengébben és gyengébben, mindig nehezebben fog kilábalni az egyes bajaiból. És - nem műthető. Semmivel. Csak életveszély esetén.

Na, ekkor rogytunk meg az öcsémmel.
Ekkor fogtuk fel, hogy - bár még nem haldokol az anyánk - de nem sok híja van. Egészen kevés híja van.

Ropjuk a táncunkat a halállal.
Egy lépés előre, kettő hátra.

A kép forrása: itt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr8111751753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.