Halál: a nyugati világ nagy tabuja

2016. október 10. 00:05 - Arthur Arthurus

Hogy mindenki meghal, az addig oké. De hogy én is..?!

Azt szoktuk mondani, hogy az életben egy dolog biztos: a halál. Annak ellenére, hogy minden valaha élt ember megtapasztalta (és minden most élő meg fogja) nagyon keveset tudunk a halálról. Rendszerint nincs lehetőség arra, hogy kikérdezzük az érintetteket. De vannak, akik halálközeli élménnyel gazdagodtak életük során, az ő emlékeik segíthetnek megérteni az örök kérdést: mi a halál?

Egyszerű laikusként (legjobb tudomásom szerint még nem haltam meg, hacsaknem egy előző életemben, ha létezik a reinkarnáció - viszont erre nem emlékszem) engem is érdekel a témakör, és érdekes látni, hogy egymástól különböző kultúrák mennyire hasonlóan, vagy épp mennyire különbözően látják és élik meg a halált. A magam részéről hajlok a logikus, mindenféle spirituális és túlvilági magyarázattól mentes verzióra: élünk majd meghalunk, és megszűnik velünk minden, ami mi voltunk - oké, átvitt értelemben addig élünk, amíg él ember, aki emlékszik ránk, de azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az már nem tekinthető semmilyen formában életnek :)

A nyugati ember alapvetően fél - mindig is félt - a haláltól, elmúlástól, erre épülnek a nyugati vallások egyes ágazatai, gondoljunk csak az örök kárhozatra és a kénköves pokolra (persze a cél velük egészen más volt, de hagyjuk a valláskritikát máskorra).

Akár Dante elképzeléseire, akár bármelyik festő képi megjelenítésére gondolunk, az biztos, hogy egyik sem egy
vágyott úticélja senkinek. Érdekes, hogy a pokol általában forró, tüzes. Ez talán a tűztől való ösztönös félelemből fakad? 

Egyes keleti vallások képviselői viszont egészen másképp állnak az élethez és a halálhoz. Sokan hisznek a reinkarnációban, vagyis lélekvándorlásban, ez tömören annyi, hogy halálod után a lelked egy új testben éled újjá. Innentől már több ágra válik szét a dolog, vannak, akik szerint csak emberként születhetsz újjá, mások szerint állatként is lehetséges, megint mások pedig az életed során gyűjtött jó- és rossz cselekedetektől teszik függővé, hogy milyen lényként éledsz újra. Előző életedre rendszerint nem emlékszel, de különféle hipnózisok hatására átélhetsz előző életbeli emlékeket. Egyszer kíváncsiságból kipróbálnám :) 

Anyum egyébként egy időben járt természetgyógyászhoz, és nem is tudom már hogyan, de eljutott valakihez, aki közölte vele, hogy előző életében egy vietnami férfi ötvös vagy ékszerész volt, valamikor az 1500-as években azt hiszem. Hát, sem méla undor nem fogja el ékszerek láttán, sem különös kötődése nincs hozzájuk, és úgy látszik, nemet is váltott az 500 év alatt (biztos ezért tartott ilyen sokáig a vándorlás a semmiben). Van is egy jó humorú könyv, amiben a főszereplő meghal, majd az életében összegyűjtött pocsék karma hatására hangyaként éled újjá... persze a humor kedvéért ő emlékszik előző életeire. Kellemes kikapcsolódás volt, olvassátok, ha egy humoros, könnyed könyvre vágytok némi tanulsággal! A címe az előzőleg dőlt betűkkel szedett Pocsék karma, szerzője pedig a német David Safier.

Vannak emberek, akik egészen közelről megtapasztalták a halált, de visszatértek az életbe. Az élmények nagyon hasonlóak, sokan beszélnek alagútról, fényről, békességről, a fájdalom megszűnéséről, egy kedves, marasztaló hangról, arról, hogy kívülről, felülről látják saját magukat, illetve a legtöbben hallják a körülöttük lévők - orvosok, családtagok - szavait, de már nem urai, és nem részei a testüknek. Alapvetően szkeptikusan állok ezekhez a történetekhez, és ez két dologból fakad. Egyrészt bármiféle statisztikai adat vagy ilyesmi támogatása nélkül merem állítani, hogy ezen élmények egy része nem valódi élmény. Az ember félig-meddig társas lény, szeret közösségekbe tartozni, közösséget vállalni másokkal, ezért hajlamos ő is látni és elhinni dolgokat, amiket hozzá hasonló, vagy hasonló helyzetben lévő emberek láttak és hittek. Nevezhetjük a jelenséget nyugodtan tömegpszichózisnak is. Másrészt pedig néhány kutatás bizonyítja (és az agy bizonyos helyzetekben való viselkedéséből is logikusan következik), hogy bizonyos élmények könnyen előidézhetőek, ilyen pl. a testenkívüliség élménye, amit a svájci neurológus professzor, Olaf Blanke is elő tudott idézni mesterséges körülmények között. (Itt egy angol nyelvű leírás a dologról, rengeteg hivatkozással és szakirodalommal az alján: https://en.wikipedia.org/wiki/Out-of-body_experience)

Emellett az agy sok furcsaságra képes, elég, ha csak arra gondolunk, ha valami hatalmas tragédia vagy baleset történik: tudatosan elfelejti az eseményeket, mert túlságosan nagy sokk lenne, ha emlékeznénk rá. Ugyanígy, amikor még működik az agy, de már az "utolsókat rúgja", könnyen beleringathatja magát (vagyis minket) abba a hitbe, hogy vár még valami a halál után, hogy nem szűnünk meg létezni. Ez megmagyarázhatja a sok nagyon hasonló élményt is. Ajánlom egyébként a témában Raymond A. Moody könyvét, az Élet az élet után címűt, ez a kutatásairól, és páciensek halálközeli élményeiről szól.

A halált a különféle kultúrák nagyon eltérő módon élik meg, ahogy a "temetés", a búcsú és a gyász is különböző. Tibetben a haldoklónak a Tibeti halottaskönyvből olvasnak, úgy gondolják, hogy ezzel megkönnyítik az élettől való elszakadást. A testet azután az égben temetik el, vagyis feldarabolják és elégetik, vagy  keselyűkkel etetik meg. A mi gyomrunknak elég horrorisztikus eljárásnak hangzik... India vidékein pedig mai napig szokás, bár hivatalosan már törvény tiltja: ha meghal a férj, az asszonynak élve a tűzbe kell vetnie magát, ez évezredes elvárás. Hiszen egy nő a férje nélkül mit sem ér...

Van azonban, ahol egészen a közelmúltig a temetési szertartás szerves része volt a kannibalizmus, az elhunyt testének nagy részének elfogyasztása egészen az 50-es évekig szokás volt egy pápua új-guineai törzsnél, végül egy idegrendszeri betegség vetett véget ennek a hagyománynak. Azon a vidéken a mai napig sok kannibál törzs él, szóval ügyesen tervezzük a jövő évi nyaralást, ha nem akarjuk az étlapon végezni!

Celebesz szigetén egy elég bizarr szokás honos: addig, amíg a temetés és az utána való ünnepség előkészítése zajlik (a temetés után bivalyokat áldoznak fel és nagy mulatságot rendeznek), a halott a házában marad, ami sok esetben hetekig is eltart. Ezalatt a halottal úgy bánnak, mintha csak valami múló betegsége lenne, asztalhoz ültetik, ételt kap. Az egész eljárást hosszabbítja, hogy nem kezdhetik el hivatalosan a temetés szervezését, amíg a haldokló él. Vannak felénk is történetek a hetekig a halott anyjával, apjával egy házban élő emberekről, de azt hiszem, Celebesz túlmutat furcsaságban ezeken.

Japánnak sem kell a szomszédba mennie furcsaságokért, gondoljunk pl. a szent hegy, Fuji lábánál elterülő Aokigahara erdőre, vagyis az öngyilkosok erdejére. Éppen csak alulmarad az szuicid hajlamúak legnépszerűbb úticéljával, a Golden Gate híddal szemben. Az erdő története már évszázadok óta összefonódik a halállal: ide kísérték és itt hagyták a családtagok az idős, beteg embereket, akik aztán szomjan haltak, vagy vadállat végzett velük, esetleg öngyilkosok lettek... de élve nem tértek vissza többé. A legenda szerint ezek a lelkek bolyonganak és kísértenek az erdőben a mai napig is.

Egy kép az egyébként gyönyörű Aokigahara erdőből

A mi felfogásunk szerint szerencsére nincsenek ilyen bizarr hagyományaink és szokásaink, van azonban egy újkeletű szokás, amit jó lenne elfelejteni: a halál "bezárása", és tabuként kezelése. Ma a haldokló, a beteg, és ezzel együtt a halál is (nem számítva a baleseteket) a kórházba van zárva, elzárva a külvilágtól, a társadalomtól, a családtól, és főleg a gyerekektől. Ma sokan egy 10-12 éves gyereket is "kímélnek", hazudnak a szeretett nagyszülő haláláról, elveszik a lehetőségét annak, hogy ő is elbúcsúzhasson tőle, nem viszik el a temetésre, stb. Óvni akarják, de ezzel csak kárt okoznak, a gyerek nem hülye, csak gyerek. Egy 4-5 éves gyerek is tud mit kezdeni a halállal, és őszintének kell lenni hozzájuk minden korban, a saját szintjükön. Ma a halál tabu, a haldokló csak egy kicsit beteg, a halott pedig csak elutazott egy időre. 

Egy biztos, a hozzáállásunk a halálhoz bizonyos szempontból változatlan, mert belülről fakad. Más szempontból pedig meghatározza a kultúránk és a tudásunk. Hadd zárjam egy idézettel a méltán ismert Polcz Alaine-től, akinek könyveit válogatás nélkül ajánlani tudom:

"Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá."

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon is!

 

 

15 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr4711766751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

exterminador 2016.10.11. 11:20:23

Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy minden ma élő ember meg fog halni - tekintve, hogy milyen tempóban fejlődik a tudomány. Szerintem pár évtizeden belül lehetőség nyílik az örök életre.

Arthur Arthurus 2016.10.11. 11:24:04

@exterminador: Lehet, mindenesetre a magam részéről meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez nem fog bekövetkezni a mi életünkben - ha egyáltalán valaha is :) De ha találkozunk 200 év múlva, megkövetlek :)

2016.10.11. 19:14:17

Aokigahara erdo: az apai nagymamam meselt az erdelyi Budos barlangrol, a havasokrol, nagy erdokrol, farkasokrol, medvekrol, nagy horol es hidegrol, es az o nagyszulei meg odakeveredtek... Aztan diakkent olvastam Santa Ferenc "Sokan voltunk" novellajat. Van egy nepmese (?) is errol, amikor az oreg nagypapat felrakjak a szekerre, hogy elvigyek, de apa visszakuldi a fiat a hazba, hogy hozza ki a ket takarot a nagypapanak. A fiu viszont csak egyet hoz ki, mert "a masik koll majd maganak idesapam, amikor magat visszuk ki"
Szoval nem tudom, nalunk nem volt-e ilyesmi...
A masik, egyes videkeken talan meg ma is el, amikor siratoasszonyokat "bereltek fel" halottvirrasztasra, szerintem ez sem altalanos a nagyvilagban.
Abban egyetertek, hogy sajnos a mai magyar vilagban inkabb bedugjak a haldoklot az elfekvobe idegenek koze, semmint otthon legyen a szerettei kozott. Igaz, az otthonapolast sem a csalad, sem az allam nem tamogatja (csak egy nevetseges osszeggel, ami nem eleg arra, hogy a csaladtagok akar felvaltva, de otthon maradjanak a beteggel)

exterminador 2016.10.11. 19:14:42

@Arthur Arthurus: Addig is átolvashatod, a Wikipedián milyen módszereket gyűjtöttek össze a cél eléréséhez. :) en.wikipedia.org/wiki/Life_extension

kismokus41 2016.10.11. 19:14:54

Én 12 éves voltam amikor meghalt az apám, és 24 amikor az anyám is, +2éven belül az összes többi családtagomat is eltemettem (nagyszülők, nagybácsik, nagynénik), az 1 tesómon kivül. Én soha többet senkinek a temetésére nem megyek el, a tesóméra sem, majd csak a sajátomra visznek. Elbúcsúzni vkitől nem csak egy temetésen lehet és akkor gondolsz rá, amikor csak akarsz. A temetésen meg vadidegen emberek bámulnak az arcodba és csámcsognak a fájdalmadon. Undoritó.

Lady Ann 2016.10.11. 19:15:02

@exterminador: A görög mitológiában volt egy ipse, akinek örök életet kért a szeretője, de elfelejtett örök ifjúságot is kérni. Szóval akkor már inkább örök egészség, aztán lesz valami.

Andy73 2016.10.11. 19:16:06

Érdekes téma, de elég felületes összefoglaló, amit a terjedelmi korlátok csak részben magyaráznak. Azt azért illene tudni, hogy a kereszténységben a halál után nem csak a pokol létezik, hanem a mennyország is. A hívő emberek számára ez jön a halál után elsődleges verzióként, a pokol csak másodlagos alternatíva, ha nem tartod be a játékszabályokat, vagyis a vallási törvényeket, ld. Tízparancsolat.
Az, hogy te mit tartasz logikusnak, a te véleményed, vagy hited, ha úgy tetszik, mert bizonyíték erre sincs. Ez egyébként nyugaton csak a felvilágosodás óta terjedt el, Kelet-Európában meg főleg a kommunizmus alatt.
A szekuláris-materialista világkép tette a halált tabu témává, mert nem tud vele mit kezdeni. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor nyugaton is továbbél a kereszténység is, csak már nem annyira dominánsan, mint régen. A logika/tudomány és a hit egyébként nem zárja ki egymást, számos vallásos/egyházi iskola/egyetem működik ma is Európában és Amerikában is (a rendszerváltás őta Magyarországon is) .
A halálkozeli élményeknek is nagyon nagy azába irodalma Moody óta, több könyvet az indexen is szemléztek. Ezek közül néhányat orvosok, sőt agykutatók írtak, akik hasonló élményen estek át, és a tudományos oldalát is ismerik a témának. De van olyan neves agykutató Magyarországon is, aki nem élt át halálközeli élményt, mégsi vallásos.

Jolka40 2016.10.11. 19:16:13

Nem a haláltól félek, csak a haldoklástól. Hála az orvostudománynak, sok segítséget kap ma már mind a haldokló, mind a hozzátartozók.

NAR 2016.10.11. 19:16:32

@exterminador: Egy becslés szerint a valaha született emberek 3-5%-a nem halt meg (jelenleg is él). Persze ez attól függ, mikortól tekintjük embernek az embert :-) A lélekvándorlással is van hasonló okú paradoxon: Buddha idejében kb. 300 millió ember élhetett a Földön, ma kb. 7 milliárd 300 millió. Hol volt Buddha idején az a plusz 7 milliárd lélek? Fix 300 milliós lélekszám mellett több, mint 20 generációnként juthattak azok a lelkek testhez (ez mondjuk 400 év).

wkker 2016.10.11. 19:16:41

@exterminador: Előbb-utóbb megfognak. A szerveket előbb-utóbb tudni fogják pótolni, pumpa, szűrő miegyebek :)

Az "örök" élet ott kezdődik, mikor mesterséges tárolókra tud csatlakozni az ember agya és így ha fizikailag már nem működhet, akkor a tároló át is tudja venni az összes feladatot. De örök az sem lesz. Ha lehet időről időre halál nélkül cserélni az egészet akkor is, előbb utóbb elfogy az anyag, amiből előállítják...
Lesznek egyedek, amik nagyon sokáig fognak így élni, talán százezer éveket is, de előbb-utóbb mind megfognak halni.

Osztom a posztoló véleményét a halálközeli élményekről...Sőt. Felháborodok, mikor úgynevezett "tudományos" műsorokban foglalkoznak ezekkel az esetekkel és végig úgy emlegetik az embert, hogy "meghalt, de már újra él, wow".
Pedig halálból SOHA senki nem tért vissza. A szívleállás olyan, mint a máj leállás, vagy veseleállás, tüdőleállás. Hosszabb-rövidebb időn belül belehal az ember, mert nem áramlik a vér, nem kapnak oxigént a sejtek, vagy nem bomlanak le a mérgek stbstb.... De egyik sem jelenti a halált a szerv leállásának pillanatában. A szívleállás csak költői értelemben jelent halált. Tényleges halál az agy leállása. Ha abból visszatér valaki, akkor beszélhetünk visszatérésről és arra már érdemes lenne figyelni.

Carbonari 2016.10.11. 19:25:00

@vanvelemenyem: Siratóasszonyok még ma is vannak, de legalábbis 20 éve még biztos voltak. Az apám temetésére a testvéröccse "rendezte" ezeket az asszonyokat. Anyám - ha szabad ilyet mondani - szinte megdicsőült hatásukra, de nekünk az öcsémmel inkább kínos volt, mint vigasztaló, így aztán felváltva jártunk ki az udvarra kínunkban hol röhögni, hol káromkodni. Más kor vigasztalói ők, nekünk.. nem jelentett semmit, sőt irritált.

Carbonari 2016.10.11. 19:27:03

@Jolka40: A haldoklás nekem is fekete leves:))) Halál: bagatell. De előtte, emberek, előtte:)

Carbonari 2016.10.11. 19:37:47

@Andy73: Nem tartom magam tipikus vallásosnak, ha pedig mégis, akkor hittel vallom, hogy Istennek van humorérzéke. Hozzám legalábbis szüksége lesz rá.

Halálközeli élményekhez nem tudok hozzászólni. Legutóbb a témában Vekerdy és Csányi Vilmos párhuzamos véleményét olvastam el a témában, és nagyon hajlok Csányi radikális "mese az egész" hozzáállására. De attól és tőlem még az is lehet, hogy létezik ilyen.

A halál pedig mifelénk... azóta tabu, amióta "nem divat" otthon meghalni. Amióta senkinek nincs ideje, pénze eltartani saját haldoklóját, ápolni és halálba kísérni, azóta mindenki rázza magáról ezt a témát. Csak minél messzebb tőlünk, csak áldozatot hozni ne kelljen a témában. Nem is értünk hozzá és nem is akarunk érteni hozzá. Félni, tartani tőle, rendszerszerű intézményre bízni egyszerűbb, mint valamely szerettünk mellett ezt a szolgálatot megtenni.

2016.10.11. 22:54:22

@kismokus41: ...a temetes utan pedig hetente erdeklodnek, hogy keszen van-e mar a sirko, es mekkora es miert olyan es miert nem amolyan, aztan meg hogy kijarsz-e legalabb hetente, mert, ha nem, akkor nem is szeretted.

En meg a sajat temetesemen sem leszek ott, ugyanis nem leszek eltemetve: a hamvaimat szetszorjak (legalabbis ezt parancsoltam a lanyomnak, megfenyegetven, hogy visszajarok kiserteni, ha nem fogad szot :)

@Carbonari: nna tessek, itt a bizonyitek a bizarr halal-koruli szokasokra.
Egyik nep sem erzi, hogy a sajat nepenek a halal-koruli es temetesi szokasai bizarrak lennenek - de mondjuk egy tibeti szemeben elegge megvetendo es bizarr, hogy a haldoklot betesszuk egy terembe hatodmagaval (ha nem harminchatodmagaval) es ott magarahagyod, idegenek kozott, egyedul fog meghalni. Aztan meg noknek fizetsz azert, hogy helyetted bogjenek. Mi ez, ha nem bizarr?

2016.10.12. 12:29:49

@vanvelemenyem:

"En meg a sajat temetesemen sem leszek ott, ugyanis nem leszek eltemetve: a hamvaimat szetszorjak (legalabbis ezt parancsoltam a lanyomnak, megfenyegetven, hogy visszajarok kiserteni, ha nem fogad szot :)..."

Ezt én is megtettem, kiegészítve azzal, hogy melyik helyszínen. Mondta, ok, csak a költségek fedezetét is tegyem mellé :-)
süti beállítások módosítása