Drog nélkül nem megy, Mr. King?

2016. október 16. 00:06 - Tibitron79

Avagy Stephen King életműve és én...

Az Egri csillagokat kb. tizenötször olvastam el eddig. Abszolút rekord. Ezzel csak Stephen King AZ című műve vetekedik, igaz, azt talán csak ötször. Ha van író, akinek az életművének a 70%-át olvastam, az Stephen King. Már ami megjelent magyarul persze.

Az iskolás éveim meghatározó élményei voltak a könyvei, amit egy barátom szüleitől kértem kölcsön egymás után. Sosem voltam darálós könyvolvasó, de az ő regényeit viszonylag hamar kivégeztem, aztán szomorkodhattam, hogy vége. Az első regényem tőle a Borzalmak városa volt, egy jó kis vámpíros történet, gyerekkel, lecsúszott pappal, meg egy ravasz fővámpírral. Egykettőre magába szippantott a könyv, ezt is legalább háromszor elolvastam, annyira tetszett. Aztán jöttek szépen a „klasszikusok”. Carrie, a Tűzgyújtó, a Ragyogás, Christine, Állattemető, és a többi nagy sikere. Na és persze az AZ. Ez a regény két kötetes volt, több, mint ezer oldal, és mégis, minden oldala remek volt. Nem volt üresjárat, feszültség minden lapozásnál, remek karakterek, remek gonosz (aki egyébként a legerősebb King által kitalált ellenfél, talán csak a Bíbor király lehet méltó párja), és az újdonság erejével ható párhuzamos idősíkokban játszódó történet. Egyszerre követhettük nyomon a múltban a gyerekek küzdelmét AZzal, és a már felnőtt énjeik visszatérését Derrybe, hogy végleg elintézzék nemezisüket. Kingre jellemző, hogy szeret egy helyen mozogni, így Derry (fiktív város) sok regényében felbukkan. Egyébként jellemzően Maine állam és környéke a regényeinek a fő helyszíne.

Az AZ-ban összpontosul minden, ami nekem mindig is tetszett Kingben. Tűéles korrajz az amerikai kisvárosok életéről, részletesen, és mélyen kifejtett karakterek, poénos párbeszédek, finom szexualitás, és a misztikum egészséges adagolása. Ez az elegy adja ki Stephen King kvintesszenciáját, és ezek azok, amiket manapság nem érzek benne. Talán a Tóparti kísértetek (1998) volt az utolsó olyan King regény, ami után elégedetten tettem le a könyvet, de már ott motoszkált bennem, hogy valami azért hiányzott nekem ebből. King legnagyobb sorozata, és egyben szerintem életműve is a Setét torony ciklus. Ezekhez kicsit később jutottam hozzá, de rögtön elvarázsolt a világa. Rengeteg kikacsintás, cameo, átívelés volt benne más műveivel, hogy öröm volt felfedezni a sok kis (nem is annyira) apró utalást. Rengeteget vacakolt ezzel a történettel, abbahagyta, elkezdte, abbahagyta, végül csak befejezte, és bátran mondhatom az Az szintjét elérő mű született. És ezen a művön nem érzékeltem azt, amit más regényeinél, pedig jócskán az után fejezte be, amikor már szerintem csak árnyéka volt önmagának.

Aztán megtudtam, hogy a 80-as éveket végigdrogozta meg alkoholizálta. A Rémkoppantókat (ha igaz a pletyka), úgy írta, hogy nem is emlékezett rá, mit írt. És ekkor gondolkodtam el a drog, és a remekművei összefüggésein. Meg úgy általában arról, mitől is lesz zseniális egy művész.  Van Gogh sem volt teljesen normális, nem véletlenül vágta le a saját fülét. Sok író volt ópiumfüggő, sőt, az őrület sem volt idegen a legnagyobbaktól. Úgy tűnik, ahhoz, hogy valami nagyot alkossunk, drasztikusan el kell távolodnunk a normalitástól. A normalitás az origó, és ettől lehet negatív és pozitív irányba is eltávolodni. Egy pszichopata gyilkos negatív elmozdulás ezen a tengelyen, de Einstein például pozitív. Tehát Einstein sem volt normális ezen logika alapján.

"Azonnal visszatérünk a normális állapotokhoz, mihelyst bizonyosak leszünk abban, hogy mi is a normális."

Douglas Adams

 Ahogy King drogfüggése sem nevezhető normálisnak, de ami kijött belőle, az egyértelműen pozitív a saját műfaján belül. Úgy tűnik, ehhez az általam szeretett elegyhez kellett a tudatmódosítás, hogy egy koherens egésszé álljon össze. Aztán King kijózanodott, „normális” lett, és máris elveszett az a plusz, ami kiemelte a horror írók közül. Persze a nem horror témájú írásainál más a helyzet, oda elég volt a sima írói vénája, és némi személyes tapasztalat. A remény rabjai, a Halálsoron, a Dolores Claiborne, na és persze a Tortúra mind kiváló regények. De én Kinget mint horror-fantasy szerzőt szeretem, így ezek a regényei nem szippantottak be úgy, mint A sárkány szeme, A Talizmán, vagy akár a Sorvadj el! King is érezhetett valami meghasonulást, mert egyre sűrűbben nyúlt vissza régi műveihez, egyre erőteljesebben építette a King univerzumot, egyre több áthallás, összefonódás jelent meg a regényei között. A Nem jön szememre álom című regényében konkrétan felbukkan a Bíbor király, a Setét torony ciklus fő gonosza. Sőt, a ciklus végébe beleírta saját magát is, akit a regénye főszereplői megkeresnek, mert veszélybe került. Ezek egyszerre tűnnek nevetségesnek és zseniálisnak, nekem speciel kicsit erőltetetnek és izzadságszagúnak hatottak.

A Bíbor király egy ifjú művész elképzelései alapján

Aztán elkezdődött a 2000-es év, és már nem annyira szerettem Kinget. Az Álomcsapda még elment egynek, de a Rémautó, A coloradói kölyök, a Lisey története, a Duma Key nem jött be. Rémesen túlírtak voltak, terjengősek, oldalakat lapoztam át, mert érdektelen volt a történet. A búra alatt is ilyen volt, de az félig-meddig visszaadott valamit Kingből, főképp az alapszituáció miatt. Amerikai kisváros, összezárva egy áthatolhatatlan búra alatt, tökéletes terep volt neki, hogy azt csinálja, amit szeret: megmutatni, milyenek is vagyunk igazából, minden kis aljas, mocskos titkunkkal és nemes tetteinkkel együtt. De ezeknek a regényeknek a stílusa annyira elütött a régi kedvencekétől, hogy fixa ideám volt, hogy ezeket már nem is ő írja, hanem átadta valakinek bérírásba. Ő csak a nevet és az alapkoncepciót adja hozzá. Persze tudom, hogy ez nem lehetett így, mert King imád írni, az egyik legtermékenyebb író, és talán ebben is van a probléma gyökere. Ennyi regény után vészesen kiéghet az ember, elfogynak a mondanivalók, a karakterek, és önismétlésbe, unalomba fordulhatnak az amúgy remek alapfelvetések. Ennek példája A fekete ház, ami A Talizmán folytatása, és ezt is Peter Straubbal közösen követték el. Nyomába sem érhet az előzménynek, ami szintén a top háromban van nálam Kingtől. De ez annyira vontatott, unalmas volt, hogy konkrétan az fontolgattam, abbahagyom. Talán túl sokat vártam, talán én is változtam, nem tudom. De az biztos, hogy az utolsó tíz-tizenöt év King termései nem szippantottak magukba. Nyilván ő is változott az évek alatt, ő sem hozhatja mindig azt a szintet, amit saját magának állított fel. Ez pedig azért elég magas, valljuk be. Amikor megtudtam, hogy a Ragyogásnak is megírja a folytatását, az volt az első reakcióm, hogy minek? Az a történet le lett zárva, bár kétségkívül volt potenciál a ragyogással megáldott/megvert emberek és bosszúszomjas kísértetek harcában. Aztán megjelent a regény Álom doktor címmel, és én jól nem vettem meg, mert nem bíztam abban, hogy ebből King bármit ki tud hozni. Végül beadtam a derekam, és hogy hogy tetszett? Majd az is kiderül!

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon is!

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr9611770765

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Treff Bubi 2016.10.16. 22:48:50

Az is lehet, hogy egyszerűen kifogyott az üzemanyag. Zenészeknél, együtteseknél is gyakori, hogy több évtizedes karrierek utolsó albumai már kínos önismétlésből, biztonsági játékból és saját maguk "tribute" változatából állnak. Bár, mondjuk a nagy rockzsenik szintén végigcuccozták a klasszikus korszakaikat, szóval mégis neked lesz igazad...:)

Carbonari 2016.10.17. 00:47:36

Nem olvasok Kinget, nem nekem való, tehát érdemben nulla a véleményem. Inkább a változás részére erősítek rá: gyakorta előfordul, hogy egy könyv / egy író / egy történettípus, amely éveken keresztül fogva tartotta az érdeklődésemet, egyszer csak sok, vagy éppen kevés lesz számomra. Ma már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy egy valamikori nagy kedvenc újra olvasásakor csak fintorgok, hogy unom.

Tibitron79 2016.10.17. 06:33:49

Én sajnos az a bizonyos vérking rajongó vagyok, aki azt mondja, hogy a mester a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig volt csak igazán elemében. Után már fájóan önismétlő lett. Csak kevés mű született, ami kivétel. A Setét Torony utolsó része is már vontatott volt sok helyen, tele felesleges, hosszú leírásokkal. De mivel még képes azért visszahozni a hangulatot, ezért mindig adok esélyt egy új King könyvnek. De most már inkább lelkizik, mintsem borzongat. És ez a váltás nekem nem jön be annyira.

Arthur Arthurus 2016.10.17. 09:28:27

Csatlakozom @Carbonari-hoz. Én sem szeretem Kinget, egyszerűen az írói stílusa nem az én világom, még ha egyébként maga a műfaj vagy a téma érdekelne is. Ugyanígy vagyok pl. Martinnal, hiába szereztem be nagy boldogan, felkészülve valami jó olvasmányélményre A tűz és jég dalát, egyszerűen nem jön be, ahogy ír. (Az más kérdés, hogy a legutóbbi évaddal a sorozat is elvágta magát nálam.) Kinggel az is a bajom, hogy túl sok könyvet írt, és még többhez adta a nevét, hogy szerinte az milyen zseniális. Ma már egy unalmas, nevetséges közhely, ha egy regény King ajánlásával jelenik meg... ha 48 órából állna egy napja, akkor sem tudna annyi regényt megírni és annyit elolvasni mellette, mint amihez a nevét kötik. Másrészt kizárt, hogy egy sokkönyves író minden könyve jó legyen. Eddig egyetlen író tudott nálam félig rácáfolni erre, tőle az összes történelmi családregényt nagyon szeretem, egyedül a krimijeit nem, abban nem a legjobb szerintem.
De leginkább abban csatlakozom, hogy az ember változik. Nem csak író, az olvasó is, nem is keveset. Ha ma venném először a kezembe az egyik régi kedvencemet, lehet, hogy tök más lenne a véleményem róla.

Tibitron79 2016.10.17. 10:05:22

Nálam ez nincs így. Legalábbis nem mindenben. Az Egri Csillagokat pl ugyanolyan lelkesedéssel olvastam újra pár éve, mint legelőször. King régi regényi is ilyenek. Tehát az én olvasói stílusom nem változott. Azt szeretem amit régebben is. Filmeknél már nem feltétlen, de azért szívesen nézem meg azt ami tetszett 20 éve is. King sajnos stílust váltott, nyilván ő maga is változott. De azért jó író.