Budapest ostroma

2016. december 04. 07:35 - Tibitron79

Egy székely fiú a Wehrmacht szolgálatában - 5. rész

A német büntetőmunka után apám útra kelt, majd belecsöppent Budapest ostromába is.

Üllői út

A szabadulás után ismét egy őrmester kíséretében, de immár szabad katonaként apám elindult Idar-Oberstein felé. Breslauban, az állomáson fiatal szovjet hadifoglyokkal találkozott.  Kopaszra voltak nyírva, és csoportokban vitték őket valamerre. Apám megsajnálta a csontsoványra fogyott ruszkikat, akik szinte gyerekek voltak még. Odament hozzájuk és odaadta nekik a cigarettaadagját, és némi kenyeret. Sejtette, mi vár majd rájuk a fogságban, egy részébe ő is belekóstolt.  Köln és Bonn érintésével hamarosan megérkeztek Idar-Obersteinbe.

 

1944. november 8.- december 13.

Idar-Oberstein

Egy táborba, ún. Genesungs Compainiaba került, amit a fronton megsebesült, majd gyógyult katonáknak tartottak fent. Itt kb három hetet töltött el, és elmondása szerint kitűnően érezte magát. Egy étteremben segédkezett a pincéreknek, és többször kapott dupla ebédet. A városban is többször sikerült körbenéznie a kimenői alatt, majd végül sikerült egy szabadságot is kiharcolnia. Bécsig kapott engedélyt.

 

1944. december 13.

Irány Budapest!

Végre egyedül, őrmesteri kíséret nélkül utazhatott.  Élelemmel bőven el volt látva, de hogy Bécs után mi vár rá, arról fogalma sem volt. A vonaton, míg Bécs felé haladt, átgondolta ezt a másfél évet, ami mögötte volt. Mennyi izgalom, halál, tragédia, szenvedés, de sok szerencse is kísérte az útján. Egyértelműen más emberként fog hazaérkezni, ezt érezte.

Bécs, 1945.

Bécsbe érkezve rögtön jelentkezett a német parancsnokságon. Engedélyt kért Budapestig menni, de ezt elutasították. Ellenben megkapta Hegyeshalomig az engedélyt, az ún. Zwischenürlaubscheint. Az éjszakát egy Soldatenheimben töltötte, és reggel indult is Hegyeshalom felé. Ott azonban nagy zűrzavar fogadta, az éjjel bombázás volt. Füstölgő romok és sebesültek voltak mindenfelé. Egy bódéban találta meg a német kirendeltséget, el voltak foglalva a saját bajaikkal, ezért nem igazán törődtek apámmal. Komáromig kapott továbbutazási engedélyt, aztán elzavarták. A vonat azonban csak Győrig közlekedett. Apám kicsit körbenézett a városban, de már nem kereste fel a német hatóságokat. Megtudta, hogy egy vonat még bemegy Budapestre, így ez volt az utolsó esélye, hogy az ostrom előtt bejusson a fővárosba.  Sem engedélye, sem papírja nem volt, de nem volt választása sem. Szerencséjére nem volt ellenőrzés, így volt ideje kitalálni, hogy mit tegyen. Nem akart bemenni a Keletibe, mert ott esetleg feltartóztathatják a tábori csendőrök. Így amikor a vonat a közvágóhídnál lelassított, egyszerűen leugrott a szerelvényről. Felszállt a 24-es villamosra, és december 15-én, másfél év után szerencsésen hazaérkezett.

Természetesen nagy öröm volt az egész családban, sírás, ölelkezés,  na meg kiadós vacsora. Másnap már Budán volt a Bellevue Szállóban, a német parancsnokságon. Itt ismét, és immár utoljára mesélte el a történetét egy németnek. Természetesen némi szépítéssel, és alaposan kiszínezve. Így megkapta a budapesti tartózkodási engedélyt, december 27-ig.

A karácsonyt a szüleivel töltötte, háborús körülmények között, vegyes érzelmek kavarogtak mindannyiukban. Apám amint tehette, felkereste a Royal Szállóban a főparancsnokságot, de csak kilátástalan híreket hallott. Nem sokat vacakolt, otthagyta valahol a gázmaszkját, és így hivatalosan is leszereltnek érezte magát a német hadseregből. Első dolga volt eltüntetni a német katonaruháját, ami eljuttatta idáig, de hamarosan a vesztét okozhatja. Nem is kellett sokat várni a fordulatra: kezdetét vette Budapest ostroma.

 

1945. eleje

Budapest ostroma

Légiriadók szirénái harsantak fel, a szovjet bombázók elkezdték a légitámadásokat. Apámék felszaladtak a lakásukba, hogy egy-két értéket összeszedjenek, és ekkor pokoli robajjal egy bomba csapódott a szomszédos épületbe. Hatalmas riadalom lett, mindenki lemenekült a pincébe. A folyamatos bombázásoktól rengett a föld a fejük fölött, hullott rájuk a vakolat és a törmelék. Meg se mertek moccanni, bár páran valamiért makacsul ki akartak menni a pincéből. Egy bomba a közelbe csapódott, ismét egy házat talált telibe mellettük. Pár óra múlva véget ért a légitámadás, kimerészkedtek, és elkezdték a mentést. Tizennyolc halottat húztak ki a romok alól, összeroncsolódva, véresen. Szörnyű látvány volt.

A lövöldözés állandósult, folyamatosan zengett az ég, zúgtak a szirénák, robbanások zajai mindenhonnan. Hamarosan szovjet katonák tűntek fel a környéken egy szomszéd szabó vezetésével, akinek a földszinten volt a boltja. Mivel tudott oroszul ő kísérte a szovjeteket, akik az órákat szedték össze. Nagyapám kérlelte apámat, hogy ő is adja oda, de nem hallgatott rá, és eldugta a párna alá. Sikerült a terv, az óra túlélte a rekvirálást.

Nem sokkal később, szintén a szabó jóvoltából az apját a GPU-ra  (szovjet katonai rendőrség) kísérik. Az volt a bűne, hogy a légitámadások alatt nem engedte meg, hogy ne sötétítsenek el. Ugyanis ő volt a ház légóparancsnoka. Ez a szomszédnak nem tetszett, de úgy tűnt a GPU-nak igen, mert épségben hazaengedték.

Apám sem úszta meg a szabó tevékenykedését. Hallották a hangját a pincefeljárónál, és az orosz beszédet is. Apám gyorsan elbújt az ágy alá, és nem sokkal utána már ott is voltak a ruszkik, élükön a szomszéddal. „Hol van a fia?” – kérdezte az anyját élesen. Ő azt mondta, nem tudja, elment. Vitáztak, közben apám ott lapult az ágy alatt, meg is foghatta volna az előtte álló orosz katona csizmáját. Miután nem jutottak dűlőre, távoztak.

Ezután az élmény után tudták, itt nincs maradása. Beöltöztették női ruhába, és egy rokonhoz menekültek át a szétbombázott Pesten keresztül. Veszélyes út volt, romos háztól romos házig osontak, figyeltek mindenre, nem akartak túl gyanúsak sem lenni, de nem is akartak nagyon szem előtt lenni. Végül elértek a Szarka utcába. Azonban itt sem úszta meg a szovjeteket. Kétszer vitték el őt meg az unokaöccsét kényszerpakolásra. A szovjetek végigrabolták a várost, de olyan ütemben és mértékkel tették ezt, hogy már nem is bírták egymaguk.

Először a Váci utcai raktárak kifosztásánál fogták be őket, ahol főképp gyümölcskonzerveket pakoltak fel teherautókra. A másik helyen pedig egy bőrraktárt raboltak ki a ruszkik, ott is pakolniuk kellett. Mindkét helyről tudtak szerezni pár dolgot maguknak is, mivel apám unokaöccse még fiatal volt, kevésbé ellenőrizték.

Később visszatértek az Örömvölgy utcába, itt összeírták őket. A szelvényre a valódi neve került, anyakönyvi kivonatot nem kértek. Utána ismét bujkálnia kellett, ezúttal Zuglóban a nővérénél. Természetesen itt sem úszhatta meg a pakolást, elkapták őt is, meg a nővére férjét is. Apám kifakadt, hogy ő bizony megszökik. Erre a sógora megrémült, és csak annyit tud kidadogni: „Ne, Pityu, ne!” Nem szökött meg persze, de jól is tette. A ruszkik valamit nagyon ünnepeltek, de nem működött a zabrált rádió. Megkérdezték ki ért a rádióhoz, ők jelentkeztek. A sógora megnézte, azt mondta, hogy nem rossz ez, csak át van hangolva másik sávra. Apám azt mondta meg tudják javítani, de el kell mennie egy másik csőért. A ruszkik elengedték apámat, a sógorát ott tartották. Nem sokkal később visszajött egy csővel, berakták a rádióba, átváltották a sávot, és csodák csodája, működött a rádió. A szovjetek nagyon megörültek, megvendégelték őket, aztán hazaengedtek mindenkit.

Hamarosan rendeződtek a dolgok, apám munkába állt a Sorg cégnél, ahová egy lakótársa segítette be, aki pallér volt a cégnél. Rendbe kellett hozni a rádió épületét, itt segédkezett apám is. Hányta a sittet egész nap, a fizetsége egy tányér leves volt. De megérte. Nemsokára új munkát is kapott, egy szabóságban takarította a műhelyt, és a kész ruhákat vitte a tulajdonosoknak.

1945. május.7-én végre megkapja a személyazonossági igazolványt, ezzel végre lezárulhatott a közel két éves tortúra. Apám nagyjából biztonságban folytathatta az életét, katona múltja miatt szerencséjére nem volt semmi baja, de azért megkeserítette így is az életét. A folyamatos aggódás, félelem, hogy kiderül, ráment a gyomrára, az idegeire, de azért teljes életet élt. 81 éves korában hunyt el, és sok minden más mellett rám hagyta ezt a történetet is. Remélem, akik elolvasták, érdekesnek találták, és elgondolkodtak azon, hogy milyen kevésen is múlhat egy ember élete, sorsa. És milyen váratlan, faramuci dolgok tudják megváltoztatni az egész életünket.

Két érdekes dolgot megemlítenék. Az egyik 1947. május 5-én történt tribünleszakadás az FTC pályán. Ő is ott volt a tribünön, és ahogy jöttek a drukkerek, úgy szorultak egyre feljebb.  Túlságosan sokan zsúfolódtak össze ott. A második félidő elején a lábukkal dübögtek, és erre egy reccsenéssel leszakadt az egész, és alattuk lévőkre zuhantak. Apám megúszta pár kisebb zúzódással.

A másik 1949. áprilisában történt az MTK pályáján. Összefutott egy gyerekkori barátjával, Lantos (Lindmayer) Mihállyal, aki akkor az MTK-ban játszott. Ő biztatta, hogy tegyen egy próbát, helye van a csapatban. Elkezdett tréningezni, labdával játszani, ügyeskedni. Erre felfigyelt az MTK elnöke, odahívta magához, és megkérdezte, hogy mi a neve. Elmondta, és Lantos Miskára hivatkozott. Az elnök felküldte az intézőhöz, hogy leigazolja. Azonban az anyagiakon volt egy kis vita, és apám igazából félt az MTK-hoz igazolni. Ha kiderül, hogy volt német katona focizik az MTK-ban, abból hatalmas botrány lehetett volna. Ezért kénytelen volt kihagyni élete egyik legnagyobb lehetőségét.

 Az előző részt ide kattintva megtalálod!

Ha tetszett, kövess minket Facebookon is!

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr3612014136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bati67 2016.12.05. 09:39:13

Köszönöm szépen, hogy leírtad ezt a történetet!

Nemrég volt alkalmam megismerni egy első világháborút megjárt katona naplóját és az is teljesen 'elvarázsolt'! :-)

J. Mutzenbacher 2016.12.11. 16:09:15

Én is köszönöm, hogy megosztottad velünk. Neked hála, ez a történet most már fennmarad. Apukád biztosan örülne ha tudná, hogy emlékeztél mindarra amit mesélt.

J. Mutzenbacher 2016.12.11. 16:09:27

Apukád büszke lenne rád, mert:
- emlékeztél arra amit mesélt neked
- ez a történet most már fennmarad

Köszi, hogy megosztottad velünk.