Mi van a démon arca mögött?

2016. december 12. 00:03 - Tibitron79

Most, hogy megnéztem a legújabb ördögűzős témájú filmet, A démon arca címűt (amiről vegyes érzelmekkel jöttem ki), elgondolkodtam, miért is érdekel minket ez a téma annyira? Mi van a démon arca mögött, miért visszatérő  téma ez a filmekben? Szedjük össze a jobb ördögűzős filmeket, és hátha rájövünk!

 

Természetesen a zsáner ősapja és ősanyja az 1973-as Az ördögűző. A vulgaritás, az obszcén beszéd, és tettek nem ismeretlenek a filmekben, ott van például Pasolini Szodoma 120 napja című filmje (1975), amiben konkrétan fekáliát is esznek. Mégis Az ördőgűzőre tekintünk úgy, mint valami vízválasztóra ebben a témában. Az ok egyszerű. Egy gyerek teszi mindezeket. A szexualitást, az istenkáromlást, a trágár beszédet egyetlen ártatlan, szende kislány szájába adni maga volt a sokkoló undor és felháborodás. Annyi hatás érte a nézőt ezen film alatt, hogy talán nem is meglepő, hogy sokan rosszul lettek közben. Nem is feltétlenül az ijesztgetés miatt, inkább a gyermeki ártatlanság bemocskolása miatt. Saját prüdériája ütötte arcon a nézőt, aki nem tudta feldolgozni ezt. Ez volt a film igazi ereje, nem is maga a démon, vagy a papok vívódása a hitükkel. A démon csak a keretet, az okokat adta, hogy azért magától mégse tenne ilyet valaki.

Persze egy darabig még hihette a néző, hogy a kislány elmebaja áll mindezen dolgok mögött, de pár jelenet (pl. a fej körbefordulása) hamar eloszlatta ezen gondolatokat. Az ördögűző lélektani dráma és thriller, és csak mellékesen horror. Az ördögűzés nem ok nélkül marad a végső 20 percre, ahogy a főszereplőnek gondolt Max von Sydow is talán bő 15 percet szerepel az egész filmben. Nem ez volt a lényeg. Mindnyájunkban ott lapul egy kis perverz démon, ami minket is rávesz dolgokra. Még ha csak gondolatok formájában is. Ezzel szembesülni pedig nem jó érzés. Ezt a nyomasztó, sötét hangulatot árassza a film, ami még a mai napig is megállja a helyét. A folytatásokról inkább nem beszélnék…

Ördögűzés Emily Rose üdvéért (2005)

Anneliese Michel, a valódi Emily Rose

 Az ember mindig is ki volt téve megszállottságnak, elmebajnak, és egyéb őrületeknek. Ezeket hajlamosak voltak őseink szellemekkel, démonokkal magyarázni. A koponyalékelés szertartása is erről tanúskodik. A meglékelt fejből kiszállhat az ártó szellem. Tehát mindig is kerestük a tudományos magyarázatát és megoldásait annak, ha valaki úgy viselkedik, ahogy nem lenne szabad. Persze ez örök dilemma, hogy ki is látja tisztán a valóságot. A tudós, aki gyógyírt keres és logikus magyarázatot, vagy a bolond, aki olyat lát amit más nem? Ez a film ezt a témát járja körül, igaz történet alapján. Itt is egy lány a szenvedő fél, akinek viselkedését epilepsziával magyarázzák. Az ördögűzőben is felbukkan ez a motívum, hogy a tudomány milyen módokon kínozza a kislányt, hogy kigyógyítsa. Gondoljunk csak a hosszú tűvel való szurkálódásra a műtőben. Nos, itt más módokat keresnek, komoly szinten gyógyszerezik. A pap végül elvégzi az ördögűzést, a lány pedig belehal. És itt kezdődik maga a film. Bíróság, tanúk, ügyvédnők veszik át a szerepet, és próbálják kideríteni, mi okozta a lány halálát. A pap hibája, a trauma amit kiváltott, vagy valami más? Itt sem maga a démon a lényeges, mert a mondanivaló szempontjából lényegtelen, hogy valóban az ördög szállta-e meg Emily Rose-t. A társadalom reakciója a lényeges arra, amit nem ért, amitől fél, mert eltér a megszokottól. Lobotómia, gyógyszerek, sokkterepáia, megannyi módszert találtunk ki arra, hogy kiiktassuk azt, aki kibeszél a megszokott valóságunkból. Mert félünk hallani, hogy lehet, hogy van más is azon túl, amit látunk. A komfortzónánk elhagyása helyett inkább kivágunk a másik agyából, hogy akkor inkább ne is létezzen. A film fontos pontján elhangzik, hogy Emily Rose azért halt bele az ördögűzésbe, mert a gyógyszerek leblokkolták az agyát, és így a szertartás nem tudta kifejteni a hatását. Érdekes felvetése ez annak, hogy vegyszerekkel zárjuk el magunkat a valóságtól, sőt teremtünk újakat általuk. Ezek elgondolkodtatják az embert, és ez a maga módján szórakoztató. Ez sem igazi horror, de azért nem is egy könnyed délutáni matiné.

A rítus (2011)

 

Ez a film egy újabb aspektusból közelíti meg a témát: a hit oldaláról. Természetesnek vehetnénk, hogy egy katolikus papnak van hite. Hisz mi másért állt volna papnak? Pedig ők ugyanolyan emberek mint mi, tele kétségekkel, vágyakkal. A hit érdekes dolog, a Biblia szerint hegyeket mozdít el. A placebohatást nem kell bemutatni. Ha valaki kellőképp hisz valamiben, az akár fizikailag is kihatással lehet rá. Sok pszichotikus betegségnek vannak fizikai, testi nyomai. Tehát az agyunk, ha kellően inspiráljuk, képes alakítani, formálni a valóságot. Épp ezért nem szabad lebecsülni a hit erejét, a hívő ember képességeit.  A hit elvesztése is ugyanúgy kihatással lehet a testünkre, elménkre. A film ezen felvetéssel kezd. Hitehagyott fiatal papot elküldik a Vatikánba, egy kis ördögűző-gyorstalpalóra, mert mi sem jobb a hit visszaszerzésére, mintha szembesülünk a gonosszal magával. Az Anthony Hopkins által alakított cinikus ördögűző atya zseniális karakter. Rögtön kikacsint a filmből, és közli, itt nem lesz borsófőzelék-okádás, meg fejkicsavarodás. Csakhogy a néző érezze, itt nem egy olcsó rémmesét lát, ez maga a valóság. Mert ugye ez is megtörtént esetek alapján készült film. Na persze. A film próbál okos lenni, de nem mond elég súlyos okosságokat. Próbál rémisztő lenni, de inkább csak véres és rikácsolós. De a hit és a vívódás azért előtérbe kerül, és bizonyos fokig átjön az üzenet. Nem a kereszt, nem a szenteltvíz öli meg a gonoszt. Azok csak tárgyak. A hit, a hit abban, hogy van remény, van kiút, végezhet a démonjainkkal. A valósakkal is ha hiszünk ebben, meg azokkal is amiket mi teremtünk magunknak. Persze ehhez túl kell lépni önmagunkon, ami a lehető legnehezebb feladat. A film nem nagy durranás, de Hopkins játéka nem okoz csalódást, és végül is egy újfajta nézőpontú ördögűzős „igaz történet”.

 

Elég sok filmet zúdítottak a nyakunkba démonos témában. minden éven kijön pár új ijesztgetős horror. A Démonok között, a Sinister, és társai azonban nem klasszikus ördögűzős filmek, inkább misztikus-ijesztgetős dráma/kalandfilmek. A Démonok között például egy korrekt próbálkozás, de ott is inkább a 60-as évek hangulata, és a két főszereplő húzza magával a filmet, mintsem a komoly dráma. Ott van például a sokat sejtető című Távozz tőlem sátán! Eric Banával a főszerepben. Ez amolyan nyomozós, lövöldözős film, amibe szépen lassan belekúszik a misztikum és az őrület. De sajnos klisékbe fulladnak mind, nincs már igazán bátor ötlet, formabontó, esetleg megbotránkoztató újítás. Győz a hit, a gonosz elbukik, de azért a folytatások miatt megadatik neki a visszatérés. És akkor megnéztem A démon arca című alkotást.

A démon arca (2016)

Amiért érdemesnek tartom leírni a benyomásaimat róla, az az, hogy egy viszonylag újító formát vezet be az ördög kiűzésére. Igaz ez sem totál eredeti, mert a zseniálisan A sejtre fordított The Cell című Jennifer Lopez filmben már ellőtték ezt a poént. Igaz ott nem egy démon által megszállt emberből kellett kilökdösni a gonoszt, hanem egy hasadt tudatú sorozatgyilkosnak kellett az elméjében keresni az igazságot.

A démon arca annyiban más, mint az eddigi ördögűzős filmek, hogy itt nem az áldozat lelkét, hanem az elméjét kell megmenteni. A tudata győzi le a gonoszt, nem az ördögűzést végző ember hite. Aaron Eckhart kerekesszékes agyturkász-ördögűző figurája szerintem jól sikerült karakter. A felvetés nem túl eredeti már, de azért érdekes gondolat. Az emberi tudat mélységei kimeríthetetlen források, hisz alig ismerjük agyunk igazi működését. Ha sikerül leásnunk a mélyére és megfejtenünk titkait, lehet sok betegséget tudunk majd megszüntetni általa.

A film azonban sok klisét tartalmaz, fájó, unalomig  látott dolgokat, amik nem okoznak meglepetést, sőt már előre várjuk őket, és kesernyésen bólogatunk magunkban amikor megtörténnek. Pedig az üzenet erős. A valóságot a tudatunkon át éljük meg. Az agyunk a kulcs mindenhez. Aki  sikeresen manipulálja az elménket, az irányíthat minket is. Tehát enyhe társadalom- és egyházkritika is felbukkan a filmben, szerencsére nem durván beletolva az arcunkba, inkább csak úgy mellékesen. A film kamaradráma, pár helyszínen játszódik csupán, pár karakterrel, akik leszámítva a főhőst, eléggé jelentéktelenek. A megszállt gyerek (megint gyerek, igaz most egy fiú) alakítása össze sem vethető Linda Blaire-ével az Ördögűzőből. A film nem hosszú, a rendező érezte, hogy ezt kár húzni. Átadta azt a kis mondanivalót, amit akart, aztán ennyi. Csak azoknak ajánlom, akik tényleg láttak mindent ördögűző témában, és érdekli őket némi újítás a zsánerben.

 

Egyelőre várat magára Az ördögűző méltó folytatása. A téma adott, a világ egyre inkább elfajzik, az erkölcs, a moralitás kiveszőben van. Teljesen mindegy, hogy a sátán okozza ezt, vagy a mi gyarló kicsinyességünk, de a vége óhatatlanul valami katasztrófa lesz. Az apokalipszis nem egy konkrét időt jelöl, hanem egy folyamatot, ami most is zajlik épp. Lehet a tudatalattink érzi ezt, és ezért keressük a választ arra, miért is történik ez velünk. Könnyű azt mondani , hogy egy külső, tőlünk független gonosz akarata teszi ezt.  Talán ezért is olyan népszerűek a mai napig a démonos, megszállós filmek. Bár ezekkel is az a baj, mint a képregényes gonoszokkal: nincs jó motiváció, gonosz, mert gonosz. Egy igazi, jól kidolgozott gonosz kéne, akiben magunkra ismerünk, és elborzadunk tőle, aki emberi, de mégis ősi, akinek vannak vágyai, de nincs lelke. Talán Al Pacino hozott ilyen figurát Az ördög ügyvédjében. De egyelőre ördögűzős témában meg kell elégedjünk a trágárkodó, vonagló, visító ördögökkel.

Ha tetszett az összeállítás, kövess minket a Facebook-on is!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr2912038751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.