Igaz történet a szülői útkeresésről és az elfogadásról

2016. december 16. 07:49 - Carbonari

Könyvajánló - Rupert Isaacson: Hazatérés

hazateres.jpg

Az autizmus nem gyógyítható,
de nem is a világ vége.
Egy apa sikeres, de küzdelmekkel teli útkeresése,
hogy elfogadhassa a fia autizmusát
és saját korlátait.
Fájdalmasan humoros írás 
a Horse Boy módszerről - első kézből.

Emlékszel még Rupert és Kristin gyermekére, Rowanra? Aki "olyan, mint egy átlagos gyerek. Majdnem". Nem keresett szemkontaktust, nem kérdezett rá semmire, nem mutatott rá tárgyakra, nem reagált a nevére. Ezektől a tünetektől, ha nem is vígan, el lettek volna a családban, azonban sokkal kellemetlenebb, hogy a kisfiú a legváratlanabb helyen és időben visítani kezdett, órákig tartó dührohamokat produkált, akár rúgott, harapott is, és bárhol, bármikor bepiszkított a nadrágjába. A szülőkben egy világ omlott össze, amikor a kisfiú 3 éves korában megszületett az orvosi diagnózis: autizmus.

A kisfiúval orvostól orvosig rohangáltak a szülők, míg végül a szomszédos farm lova megbabonázta Rowant, és lassan, gyötrelmes tapasztalatokon keresztül innen kezdték felépíteni a szülők és a segítők az úgynevezett Horse Boy módszert, amely a természet közelségén alapuló gyógyító (nincs jobb szavam rá) elmélet és gyakorlat az autizmussal születő, élő emberek számára.

A kisfiú a módszer segítségével magabiztos, kiegyensúlyozott kiskamasszá válik, aki színdarabot ír, filmet forgat, és megtalálja saját útját a külvilág felé.
hazateres1.jpg

Természetesen ez nem olyan egyszerű, ahogyan a fenti mondat hangzik: minden egyes szó közé hónapokat lehet tenni, vagy akár éveket is, pici sikereket, óriási kudarcokat, végtelen türelmet, házassági próbát, villanó boldog pillanatokat, világrengető elkeseredéseket. Hurrázni, ha egy apróság, ami tegnap még nem ment, ma megy, és nem letörni, kitartani akkor is, ha holnap megint nem sikerül, hinni abban, hogy talán holnapután megint jó lesz, megint menni fog.

Nem, akinek egyszerűen kezelhető, egészséges gyermeke van, nem is tudja, milyen szerencsés. Fogalma sincs  arról, mi az, amikor bejárod a világot, hogy megértsd és segíthesd az egyetlen gyermekedet.
Nem akartad, hogy ilyen legyen.
Ilyen lett.
Nem akarod, hogy ilyen maradjon.
Akarod, hogy élni tudjon a maga módján ez a kisember.
Hogy boldog legyen.
Úgy, ahogy lehet.
És ezért elmész a világ végére is, ha kell.
Kitalálsz bármit, csak segítségetekre legyen.
Elhiszel akármit, legyen az bármilyen valószínűtlen, kecsegtessen bármilyen kicsi eséllyel a gyógyulásra, ha halvány moccanását érzed a pozitív változásnak.
Hálás vagy minden apró lépésért.
Van, amikor csak a remény éltet.
Az utolsó szalmaszál: nem feladni.
Az utolsó utáni szalmaszál: felfedezni saját korlátodat a témában.
Hogy eddig, nem tovább.
Ezzel kell kibékülni, megegyezni, megelégedni.
Ez van, ennyi van, így van.
És még ez is több, mint amit az első lépésekkor remélni mertél volna.

Hát ennyi a könyv dióhéjban.
Igaz történet a szeretetről, elfogadásról, amikor ezeket a legnehezebb érezni egy fejleszthetetlennek kikiáltott, a külvilág felé irgalmatlan tüneteket produkáló gyermekkel kapcsolatban.
Harc, amelyben senki sem garantál neked sikert.

"Nem azt akartam, hogy ne legyen autista.
Azt akartam, hogy boldog legyen."

A könyvet a Partvonal Kiadó bocsátotta rendelkezésemre recenziós céllal, amelyet itt is köszönök!

Szeretnél többet megtudni a műről? Kattints a képre!

hazateres2.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr7012046219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.