A világűr festővásznai

2017. január 22. 00:03 - Arthur Arthurus

A rejtélyes világűr 1. rész

A világűr olyan, mint egy festőművész. Színes, absztrakt képeit a csillagködök, másképpen nebulák alkotják, az ezekről készült felvételek a legkáprázatosabbak, amit csak űrteleszkóppal készíteni lehet. Nézzük meg a legcsodálatosabb csillagködöket közelebbről!

A Hubble képe az Éta Carinae ködről

Mystic Mountain

 

Ez a csillagköd a Carina, más néven Éta Carinae csillagköd része, diffúz köd, vagyis olyan fényes objektum, amelyet a benne lévő csillagok fénye világít meg, de nem a csillagok anyagából áll. A Hajógerinc csillagképben található, csak a Föld déli féltekén figyelhető meg. A teljes csillagköd a nevét a Tejútrendszer egyik legnagyobb, és legnagyobb abszolút fényességű csillagáról, a Carinae-ról kapta. Az Éta Carinae átmérője nagyjából 300 fényév, és majdnem 2000 milliárd km hosszan terül el a galaxisunkban. Mérete miatt több kisebb ködre osztják, ezek egyike a Mystic Mountain. A képeket a Hubble űrteleszkóp készítette, a lenti képen a teljes Éta Carinae látható.

 

Boszorkányfej-köd

Nevét a boszorkányfejre emlékeztető alakjáról kapta, egy reflexiós csillagköd, ami a diffúz ködök egyik fajtája, vagyis anyaga a közeli csillagok fényét tükrözi vissza. A köd az Eridanus csillagképben helyezkedik el, nagyjából 1000 fényévnyire tőlünk, és ezt is a Hubble kapta le. Egy főként nikkelből, vasból és szénből álló porfelhővel van dolgunk. A köd jellegzetes a kékes árnyalatáról, ami főként az összetételén múlik: ezek a porszemcsék jobban visszaverik a kékes fényt, mint a vöröset, a legtöbb reflexiós csillagköd hasonló módon kék. A kép jobb oldalán látható fényes csillag a Rigel, az Orion csillagkép legfényesebb csillaga, felé fordul a boszorkányfej. Sokáig azt hitték, hogy a kékes-fehér fényű Rigelnek köszönhető a Boszorkányfej-köd kékes árnyalata.

Lófej-köd

Természetesen nem maradhat ki az egyik legismertebb sötét csillagköd, a Lófej-köd sem! Az Orion csillagképben található, nagyjából 1500 fényévnyire tőlünk. A sötét csillagködök jellemzője, hogy csak akkor láthatóak, ha eltakarnak valami fényforrást, pl. egy fényes csillagködöt. A Földről nézve a Lófej-köd is ilyen, amely egy emissziós ködöt takar ki, az ún. Nagy-ködöt vagy Orion-ködöt. A pirosas szín a Sigma Orionis által ionizált gázfelhőknek köszönhető, ebbe "lóg bele" egy fekete lófej. A sötét ködöt, amely egy sűrű, fényforrás nélküli por- és gázfelhő, elsőként Williamina Geleming amerikai csillagász örökítette meg 1888-ban. A fenti képet az arizonai Mt. Lemmon SkyCenter távcsöve készítette.

 

Fátyol-köd

A Fátyol-köd egy emissziós csillagköd, amely ionizált gázokból áll, ezért saját fénye van, emellett egy szupernóva-maradvány. 2500 fényévnyire, a Hattyú csillagképben helyezkedik el. A nagyon nagy tömegű csillagok szupernóvaként végzik egy hatalmas robbanásban, melynek során anyaguknak jelentős része szétszóródik a környezetben. Ha a nyugalomban lévő csillagközi gáz ezzel az energiával találkozik, felmelegszik és saját fényt bocsát ki: így lesz emissziós köd belőle. A Fátyol-köd egy kb. 20 ezer évvel ezelőtti szupernóva-robbanás során keletkezett. A fenti képet a Hubble készítette 2007-ben.

 

Teremtés Oszlopai

A másik legismertebb csillagköd-részlet. Nevét a három oszlopszerű gázfelhőről kapta, amelyek belsejében csillagok születnek. A Sas-köd részét képezik, amely egy emissziós köd és nyílthalmaz egyben a Kígyó csillagképben. A nyílthalmaz csillagok olyan csoportja, amelyek egy csillagködből alakultak ki, és laza gravitációs kapcsolat van köztük. Az első képet a Sas-köd e gyönyörű részéről Jeff Hester és Paul Scowen, az Arizonai Állami Egyetem csillagászai készítették 1995-ben, majd egy részletgazdagabb képet tudott készíteni a Hubble űrteleszkóp a képződményről 2014-ben. Fent látható a 2015. elején közreadott kép a bal oldalon, jobb oldalon pedig az 1995-ös. A Teremtés Oszlopai nagyjából 7000 fényévnyire találhatóak tőlünk, és egy 2006-os tanulmány szerint már 6000 éve megsemmisülhettek egy szupernóva-robbanásban. Azóta az újabb adatok alapján azt gyanítják, hogy valóban áthaladt rajta egy lökéshullám, de nem semmisítette meg teljesen. Még van nagyjából ezer évünk, hogy szemléljük e szépséget, hogy aztán kiderüljön, valóban megsemmisült-e vagy sem. A lenti képen a Sas-köd látható a Herschel űrtávcső szemszögéből.

 

Omega-köd

3260 fényévnyi távolságra, a Nyilas csillagképben található ez a gyönyörű képződmény, amelyet (más neveken Hattyú-, Patkó- vagy Szúnyog-köd) Jean Philippe Loys de Chésaux francia csillagász fedezett fel 1745-ben. A felfedezése azonban nem vált széles körben ismertté, tőle függetlenül 1764 nyarán Charles Messier is megtalálta a ködöt, majd katalogizálta, másik neve a Messier 17. Emissziós köd, méghozzá a H II régióból: itt a gázból és plazmából álló molekuláris felhőkben új csillagok születnek. Ez a köd megfelelő körülmények között akár szabad szemmel is észlelhető, de egy gyengébb binokuláris távcsővel már egészen biztosan. A fenti képet a Hubble űrteleszkóp készítette.

 

Eszkimó-köd

Nagyjából 2900 fényévnyi távolságra, az Ikrek csillagképben található eme planetáris csillagköd. Ne tévesszen meg a név, a planetáris ködöknek semmi közük a bolygókhoz. Ezt a nevet William Herschel adta nekik, mivel a távcsövén át szemlélve ezek a ködök a fényükkel a bolygókra emlékeztették. A planetáris ködök csillagokból kilökődött anyagokból, gázból és plazmából állnak, és a többi égi objektumhoz viszonyítva igen rövid életűek: pár tízezer évig léteznek csupán. A legtöbb köddel ellentétben itt nem csillagok születnek, épp ellenkezőleg: egy csillag végső stádiumában keletkeznek, mintegy haldoklásuknak tanúiként. Ez a köd egy Naphoz hasonló csillag utolsó maradványa, amely nagyjából 10 ezer éve pusztult el. A képet a Hubble készítette.

 

Rák-köd

A Rák-köd egy szupernóva-maradvány a Bika csillagképben. 1054-ben kínai és arab csillagászok megfigyeltek egy 23 napon át szabad szemmel is látható hatalmas szupernóvát, ennek a maradványa a később Rák-köd nevet viselő képződmény. Nem hasonlít a rákra egyáltalán, a nevét 1844-ben egy Lord Rosse által készített rajzról kapta, később kiderült, hogy nem is rák alakú, de addigra már rögzült a név. 1731-ben fedezte fel John Bevis angol orvos és hobbicsillagász, majd tőle függetlenül 1758-ban Charles Messier is, aki a katalógusában az 1-es számot adta neki, így ma M-1 vagy Messier 1 néven ismert a csillagászok körében. 6500 fényévnyire található a Földtől, és mérete másodpercenként 1500 km-rel nő. 1968-ban fedeztek fel a közepén egy neutroncsillagot, amely másodpercenként 30 fordulatot tesz a tengelye körül, és rendkívül erős rádióhullámokat bocsát ki. 

Ha tetszett, kövess minket Facebookon is!

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr9612127367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Könyveslány 2017.01.23. 10:18:01

Nagyon szépek, köszi a cikket!

Gyurikutya 2017.01.23. 18:57:17

Ezek lélegzetelállító képek. Csak azt nem értem, hogy a csillagászok szerint a világegyetemben nincsenek színek, pusztán rezgések, így ezeknek hamis színes fotóknak kell lenniük. Ez persze a szépségükből semmit sem von le, mindössze arra lennék kíváncsi, hogy ezt az űrteleszkópok vagy az ember festi meg? Köszönöm a választ!

Arthur Arthurus 2017.01.23. 19:05:21

@Gyurikutya: Az űrben a szín másképp értelmezendő, mint itt a Földön. Vagyis valójában nem másképp :) A szín, akárcsak az idő, egy elvont fogalom, valójában nem létezik, csak mi "mérjük" és fogjuk fel, hogy megkönnyítsük vagy szebbé tegyük az életünket. A színt csak a szemünk érzékeli, vagyis a fények eltérő hullámhossza alkotja a színeket. A fény valójában egy hullám, és a két "hullámhegy" közötti kisebb vagy nagyobb távolság eltérő színeket generál. A rövidebb hullámhossz az ibolya, a hosszabb pedig a vörös, a többi ezek között ingadozik (érdemes megfigyelni a szivárványt is pl., az alsó, "rövidebb" íve a lila, a legfelső, leghosszabb íve a vörös).

Szóval ha emberi léptékkel nézzük, ezek az objektumok valóban ilyen színesek, mivel így látjuk őket a fényeik eltérő hullámhossza miatt. Ha túllépünk korlátozott önmagunkon, akkor a színek nem is léteznek :)

Gyurikutya 2017.01.24. 16:26:18

@Arthur Arthurus: Hálásan köszönöm, most már értem az összefüggéseket! Nagyon jól írsz, képes vagy megragadni az olvasó figyelmét, esetleg írnál - az időről is? Ahogy utaltál is rá, ez a másik, amit sokakkal együtt nem értek.

Arthur Arthurus 2017.01.24. 17:54:22

@Gyurikutya: Nagyon szépen köszönöm, igazából csak egy laikus érdeklődő vagyok, aki szívesen olvassa Hawking, Penrose, Feynman, Ferris, Kaku és más fizikusok, csillagászok, kozmológusok írásait, könyveit :)
Van egy korábbi minisorozat, ami a naptárakról, időszámításról szól:
kulturpara.blog.hu/tags/Az_id%C5%91_r%C3%B6vid_t%C3%B6rt%C3%A9nete

Nem ugyanaz persze :) De jó ötlet, köszönöm a tippet! Nagyjából állandóra tervezem ezt, vagy ehhez hasonló kis tudományos sorozatot, átlag heti egy poszttal, aztán meglátjuk. Várunk vissza szeretettel, a következő világűrrel foglalkozó poszt vasárnap jelenik meg a blogon, ha minden jól megy :)

Gyurikutya 2017.01.30. 08:23:09

Boldog volnék, ha én laikus érdeklődőként ilyen sokat tudnék, mint te. Ugye nem baj, ha felvetek még egy témát? Számomra egzakt fogalom a térbeli végtelenség is (pl. a világűr végtelensége). Hogyan értelmezzem, egy körnek, egy nyolcas alaknak vagy minek? Köszi előre is, ha foglalkozol vele, nem véletlenül olvasnak annyira sokan!

Kurt úrfi teutonordikus vezértroll 2017.01.30. 09:50:18

Hmmm... ha néhány ezer fényévre ennyi érdekesség van, mik lehetnek még egyéb galaxisokban? Vagy csak a Tejút másik szélén?