Adott egy könyv, amiről NEM TUDOK írni. Tényleg. Semmit. Vagy lelövöm a poént, amire jelen esetben tényleg úgy gondolom, hogy sokkal, de sokkal jobb, ha az olvasó jön rá olvasás közben, vagy nem mondok róla semmit. De valamit mégis kéne. Ilyen helyzetben még nem voltam.

Akadt már olyan könyv a kezembe recenziós céllal, amiről nagyon nehezen tudtam írni. Nem azért, mert nem tetszett, vagy mert spoileres esetleg. Azért, mert a téma olyan. Ja, és egyébként lehet nem hinnéd, de sokkal nagyobb kihívás egy olyan könyvről írni, ami tetszett, amit szerettem, mint egy olyanról, ami nem annyira, vagy csak elolvastam, nyugtáztam, nem bántam meg, de meg sem mozgatott, pont. Mert ami tetszik, arról olyan ajánlót akarok írni, ami tényleg egy ajánló, ami visszaadja azt, amit én kaptam a könyvtől. És ez pokolian nehéz. Legtöbbször nem is sikerül. Míg egy ilyen szempontból semleges könyv esetén sokkal egyszerűbb egy bizonyos távolságból szemlélve megírni. Na most ezzel duplán bajban vagyok, mert tetszett is, és spoileres is. Spoiler nélkül meg gőzötök nem lesz, miről is beszélek. Pedig én nem tartom ördögtől valónak a spoilert egyébként, sőt, kifejezetten szeretem előre tudni, mi történik. Számomra csak érdekesebbé teszi a könyvet. De ez egy olyan spoiler, ami TÉNYLEG spoiler. 

Vagy ki tudja... lehet, hogy nem. Amennyiben nem ismered azt az adott világot, ami inspirálta a szerzőt, amit áthelyezett és megvalósított a múltból az itt és mostban, akkor nem is fog tetszeni ez a könyv. Ha nem érzel semmiféle... hülye szó, de vonzódást a tudomány meg bizonyos (szerintem egyik legfontosabb) probléma iránt, amit megint nem nevesítenék, mert talán spoiler... (Szerintem ha az megoldódna, az emberiség problémáinak 98%-a egyszerűen eltűnne.) Szóval nem feltétlen való neked ez a könyv. Vagy neked. De ezt nem tudhatod, mivel ez a poszt SEMMIT nem fog elárulni a történetből. Tényleg. Ha mégis, szóljatok rám!

Egyébként kérdés: ti hisztek a véletlenben? Mondjuk fura kérdés, mert véleményem szerint a véletlen léte vagy nem léte nem hit kérdése. Ahogy az evolúcióé sem. Néha persze úgy érezzük, hogy túl sok a véletlen. Kicsit e könyv kapcsán is így érzem, és talán ezért is vett le a lábamról. Már maga az út és a mód, ahogyan hozzám került a könyv a Fumax Kiadó jóvoltából, amit ezúton is köszönök, szerintem totál véletlen. Aztán az is, amikor a külön kis polcomról, amiről a még feldolgozásra és olvasásra váró recenziós kötetek közül pont most pont ezt emeltem le, holott előtte még mást terveztem. Hogy pont most vagyok benne aktívabban abban a világban, ami inspirálta az egész történetet (két külön okból is "benne vagyok", de csak ennyit mondok, mert még a végén lelövök mindent). Hogy pont az előző olvasmányomban olvastam kicsit hosszabban a hátborzongató völgy nevű jelenségről, és ez a könyvben is felbukkan, igaz csak említés szintjén, de akkor is. Szóval van az a helyzet, amikor egy nem is feltétlen zseniális könyv jókor talál meg. És nagyon tetszik.

Valami ilyesmi történt ezzel a könyvvel is. Nem, nem tökéletes, a feléig még semmit nem tudsz, csak sodródsz a főszereplővel, aki utálja a munkáját, és aki már az első lapoktól kezdve próbál ismerkedni a szomszédokkal, meg rájönni a ház rejtélyeire, de a felénél még SEMMIT nem tudsz! Csak küszködik. A szereplők sokfélék, de kissé kidolgozatlanok. Aztán a felétől kezdve kb. támad egy gyanúd, már amennyiben ismered az inspiráló világot. Azt nem merném állítani, hogy én ismerem minden részét, de jártam már benne. Olyan érzésed van, hogy a szerző túl sok ihletet merített valahonnan. Aztán egy zseniális csavarral áthelyezi az egész történetet abba a világba. Valósággá teszi. És innentől, ha addig még a gördülékeny stílussal, a szerethető figurákkal és a rejtélyek rejtélyességével, na meg a folytonos Scooby Doo-s utalásokkal még nem vett meg magának Peter Clines, akkor ezentúl nem is akarod majd letenni a könyvet.

A fordítás egyébként nem volt tökéletes. Nem tudom, hogy az eredeti szövegben hogy volt, de a könyvben szereplő módon - hacsaknem direkt kiemelés, kis gúnyos felhanggal, de a történetben nem így volt - az angol megszólításokat egységesen rövidítve, nagy kezdőbetűvel szoktuk írni: Mrs., Ms. és Mr. Ezzel szemben itt a Mrs. így szerepelt, helyesen, a Mr. azonban Misterként, nagy M-mel, a Ms. pedig missként, kicsivel. A bizonyos világ, amelyet itt megvalósított, annak a lényeit magyarul nem úgy hívjuk, ahogy a fordító hívta, illetve az elején voltak utalások magázásra-tegezésre. Nos, tudtommal az angol nyelv csak az egyikét használja, a másik kiveszett - méghozzá a tegezés egyébként, de ez lényegtelen kérdés már, mivel egy van. Innentől kezdve magyarra fordítva teljesen felesleges hozzátenni, hogy tegezte le ő is, vagy ilyesmi. Na meg a szóhasználat. Számomra eléggé magyartalannak hatott a sok "tök biztos", én legalábbis ezt a formációt nem szoktam használni, noha mindkét szó az aktív szókészletem része. Szóval voltak vele bajaim, de ezek inkább apróbbak, az elsőnek kiemelt megszólítások pl. elég ritkán kerültek elő szerencsére, ahogy a tegezésre utalás is csak két vagy három esetben volt, viszont ott szemet szúrt.

Minden nyilvánvaló hibája ellenére nagyon szerettem! És a ház... egy csodálatos épület, ami a valóságban is létezik, bár (merem remélni) mindössze inspirálta ezt a történetet, és nem az a dolga a mi világunkban, mint Peter Clines agymenésében... Mert ha igen, akkor...

Kattins a borítóra, ha kinyitnád ezt az ajtót és fel szeretnéd fedezni a Kavach rejtélyét! A kiadótól most 20% kedvezménnyel a tiéd lehet!

Kövess minket Facebookon!

És ha szeretsz borzongani, akkor ne hagyd ki ezt sem!