Boszorkányság és melankólia

2017. április 15. 07:50 - Arthur Arthurus

Az őrület kultúrtörténete 3.

A középkor és főként a kora újkor idején nagyjából 100 ezer ember halhatott meg boszorkányság vádja miatt. Bárki bárkire rásüthette a bélyeget, nem volt semmiféle elvárás, nem kellett semmit bizonyítani, amint az egyház a kezébe vette az ügyet. A próbákat úgy találták ki, hogy fizikailag nagyjából lehetetlen legyen átmenni rajtuk. Így akire bárki azt mondta, hogy boszorkány, az jó eséllyel meg is halt. Nézzünk egy kicsit a körmére a boszorkányoknak és az igen népszerű melankóliának!

 

Közkeletű tévedés, hogy a boszorkányokat mindig máglyán égették meg. Voltak, akiket igen, de az túl melós dolog volt. A legtöbb esetben akasztással végezték ki őket, férfiakat és nőket egyaránt. Érdekes adalék, hogy Nyugat- és Közép-Európa, Amerika területén jellemzően nőket bélyegeztek meg boszorkányként, míg az északi országokban több férfit végeztek ki ugyanezért, mint nőt. A legtöbb esetben természetesen teljesen átlagos, ártatlan emberekről volt szó, akiket egy kedves jóakarójuk küldött a biztos halálba, de akadtak köztük szép számmal skizofréniában, disszociatív személyiségzavarban és egyéb "elmebajban" szenvedők, akik furcsa viselkedésükkel megrémítették az egyszerű, buta népet. Az egyik 1692-ben Salemben kivégzett nő pl. a leírások alapján nagy valószínűséggel a Tourette-szindróma egyik változatában szenvedett.

Annak ellenére, hogy ekkortájt is sokan harcoltak a babonák és a butaság ellen, a nép körében sokkal logikusabb és népszerűbb nézet volt, hogy mindenféle bajt, baleseteket, betegségeket a boszorkányok okoznak, akik démonokkal, magával a sátánnal paráználkodnak, és ennél nagyobb bűn aligha volt elképzelhető. A boszorkányüldözéseket csak felerősítette a katolikus-protestáns ellentét is. Korábban az életével felelhetett az, aki megvádolt valakit boszorkánysággal, ezért igen ritka volt a vád. Ám az egyház az inkvizíciók után gyorsan a kezébe vette az ügyet: ügyeltek arra, hogy bárki bárkit bemószerolhasson, következménye csak az állítólagos boszorkányra nézve volt, és arra is, hogy olyan próbákat találjanak ki, amelyeket ember nem élhet túl, nem vihet véghez. A törvény szerint a bizonyított boszorkányok minden vagyona az egyházra szállt, ám a legtöbb esetben már a vallomások és a "bizonyítékok" napvilágra kerülése előtt elkoboztak mindent a vádlottól. Úgysem éli túl...

Voltaire, Hume is szkeptikusan tekintett az egész mizériára, Thomas Hobbs angol filozófus (1588-1679) pedig így fogalmazott:

"... a közönséges embereknek a tündérek, kísértetek, koboldok iránti hiedelmét [kiölni nem lehet]..."

Az egyház is hamar reagált a vádakra. Ha tagadják a boszorkányság tényét, azzal tagadják a démonok, a sátán létét is, és ha nincs gonosz, akkor nincs jó sem. Egyszóval a boszorkányság tagadása hamar a kereszténység tagadásává vált, és az ateizmus rémével fenyegetett. Joseph Glanvill lelkész (1636-1680), a Királyi Társaság tagja kijelentette:

"... a szellemek tagadása az eljövendő élet és a vallás minden tanának tagadását [jelentette volna]... Bolond, aki szájal és dühöng, és esküdözik, hogy nincsenek BOSZORKÁNYOK."

Ekkoriban "tudósok" még nem léteztek, még maga az angol science szó sem született meg, még nem jött el a természettudományok kora. "Csak" filozófusok meg teológusok léteztek gyakorlatilag, és jó részük egyetértett abban, hogy a megszállás, a gonosz démoni erők valós, létező dolgok - mást nem is tehettek. 

Aztán ahogy - az iszlám hatására - megismerték az ókori kultúrákat, felfedezték Avicenna, teljes nevén Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína, az ezredfordulón élt perzsa orvos és filozófus gondolatait, csakúgy mint Galénosz és Arisztotelész nézeteit. A módosabb körökben nagy divat lett az így újra felfedezett melankólia, amit Andrew Boorde (1490-1549) így írt le:

"Azok, akik eme őrülettel fertezettek, örökké félnek és rettegnek, és úgy gondolják, soha nem lesz jó nekik, hanem vagy lélekben, vagy testben, vagy mindkettőben hiányt szenvednek, ezért egyik helyről a másikra menekülnek, és nem tudják megmondani, hol lehetnének biztonságban."

Andreas Laurentius (1560-1609), a montpellier-i anatómiaprofesszor, az ortodox galénoszi iskola követője azt mondta, egyes esetek

"az agy kizárólagos és egyedüli hibájából erednek" de:

"mikor a test egész hőmérséklete és felépítése melankolikus, vagy a bélgázos avagy szeles melankólia esetében a belekből támad fel, de különösképpen a lépből, a májból és a mesenterium nevű hártyából, vagy egy száraz-forró búskomorságból."

Timothy Bright (1551-1615) angol orvos alapvetően egyetértett a professzorral, és azt mondta:

"... félelmet, szomorúságot, kétségbeesést, könnyeket, sóhajtozást [tanúsítanak], bár nincs rá okuk, se vigasztalást nem fogadnak el, se biztatást, noha se félelemre, se elégedetlenségre nincs ok, sem a veszély nincs még közel."

Mindketten vallották Galénosz elméleteit a nedvek egyensúlyáról, amiről itt olvashatsz bővebben.

the_anatomy_of_melancholy_by_robert_burton_frontispiece_1638_edition.jpg

1621-ben Democritus Junior néven megjelent A melankólia anatómiája c. mű, amely valójában Robert Burton (1577-1640) angol gondolkodó műve. Még életében öt kiadást ért meg, és több, mint 1500 lapból állt a vaskos olvasmány. Ő maga is melankolikus volt, így vallott:

"Amit mások hallanak vagy olvasnak, azt én magam átéltem és gyakoroltam, ők könyvekből szerzik a tudásukat, én magam a melankóliámból."

Bár ő maga úgy vélte, a melankólia kizárólag testi eredetű betegség, művében mégis így ír:

"... előbb kezdd imával, aztán az orvoslással, egyiket sem magában, hanem a kettőt együtt."

A melankólia volt az a betegség, amit örömmel magukra vettek az angolok is, és el is nevezték angol bajnak. Érdekes, hogy ezzel szemben a szifiliszt, ami nemi úton terjed, már nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Egy olasz orvos, Girolamo Fracastoro nevezte el szifilisznek, de írásaiban ő is francia betegségnek hívta, ők sem voltak ám restek: háromféle módon is nevezték, olasz, angol betegségnek illetve spanyolbajnak is, akár a hollandok. Az oroszok lengyel betegségnek, a japánok pedig portugál betegségnek nevezték el, a törökök pedig nem kiválasztva egyetlen népet sem, simán csak keresztény betegségnek hívták. Magyarul bujakór vagy franc volt a neve (ami a francia betegségre vezethető vissza). Érdekes, hogy úgy gondolták, Kolumbusz hozta be Amerikából, de egy 2008-as szegedi lelet tanúsága szerint már a 15. században jelen volt Európában, bár az igaz, hogy a betegség Dél-Amerikában fejlődött ki és onnan származik e nemi úton terjedő törzse. 

Érthető, hogy egyik nép sem fogadta szívesen, ha ezt róluk nevezik el, meg az is, hogy mindegyik nép másképp hívta, jellemzően arról elnevezve, akivel a legtöbb bajuk volt. A melankóliáért ellenben versengés folyt a kora újkori Európában. Nem véletlen, hiszen úgy gondolták, hogy a melankólia a tudósok és a zsenik sajátja, különleges gondolkodási és egyéb képességekkel járó betegség. A művészetben is nagy hatása volt, ahogy John Dryden költő írja egy költeményében:

"A nagy szellem s az őrület közel,
Hiszen csak vékony fal választja el."

Raffaello Athéni iskoláján is megjelenítette a Michelangeloról mintázott Hérakleitosz képében, ahogy Dürer Melancholia c. rézkarcán is ott van. Shakespeare korában tombolt a leginkább az érdeklődés a melankólia iránt, nem véletlen, hogy majd' minden művében - a tragédiákban, királydrámákban és komédiákban egyaránt - megjelenik az állapot. A művészi "rajongás" az újra felfedezett i.e. 3. századi Plautusig és i.sz. 1. századi Senecáig vezethető vissza.

De nem tartott sokáig a melankólia jó világa, hamar tébolydákba kerülhettek, akik erre hivatkoztak - persze feltéve, hogy volt egy jól fizető kedves jóakarójuk. A következő részben a tébolydák és bolondházak világába látogatunk el, tartsatok velünk!

A fenti információk részben Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete c. művéből származnak. Ha érdekel mélyebben a téma, csak ajánlani tudom, kattints a könyv borítójára! A könyv a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg hazánkban, ezúton is köszönöm nekik a lehetőséget!


Nézd meg az első részt!

Kövess minket Facebookon!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr7412414159

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.