Tébolydák és bolondházak fejlődése

2017. április 21. 00:03 - Arthur Arthurus

Az őrület kultúrtörténete 4.

Az ókorban és a kora középkorban nem nagyon voltak külön intézmények, ahol az őrültek élhettek. Általában a család dolga volt ellátni (és elrejteni) a különféle őrületekben szenvedőket (bár néha ők maguk nem szenvednek), persze a közveszélyes őrültekkel kezdeni kellett valamit. Ám sok idő eltelt, míg az első tébolydákat megnyitották.

Egészen az 1800-as évek közepéig hivatalosan az őrület mindenféle formáit egyszerű devianciának, "rossz viselkedésnek" tartották, nem betegségnek. Olyan dolognak, amit az ember szándékosan tesz. (Vagy nem tesz.) Évszázadokon át a tébolydák egyszerűen csak az elzárásra szolgáltak, nem a gyógyításra esetleg, így az őrülteket ugyanúgy kezelték, mint a szegényeket, bénákat, nyomorékokat és aggokat, vagy vakokat. Nem az állapot volt a lényeg, hanem az, hogy valami okból nem képesek termelni. De a különféle területeken és az eltelt idők alatt változott az emberek hozzáállása az őrülethez. Az első európai tébolydákat az 1500-as években nyitották meg a mai Hollandia területén. A holland egy igen vállalkozó szellemű nemzet volt mindig is, ez látható abból is, ahogy három város, Amszterdam, majd később Leiden és Haarlem nyitotta meg tébolydáit. 1591-ben lottót kezdtek árusítani, igen nagy nyereményekkel. Egy évvel később tartották a nagy sorshúzást, és annyi jegyet vettek az emberek az egy év alatt, és annyi nyeremény volt, hogy a sorsolás 68 napon és éjen át tartott. A lottó bevételéből alapították Amszterdam első dolhois-át (bolondházát), amelynek építését 1612-ben fejezték be. Leiden és Haarlem sorsolása mindössze 52 napon és éjen át tartott.

A katolikus abszolutista uralkodók kevésbé voltak vállalkozó szelleműek, mi több, ők politikai fenyegetést láttak az őrültekben, ezért plusz adót vetettek ki nem csak rájuk, hanem a prostituáltakra, bénákra, öregekre, és mindenkire, akinek viselkedése vállalhatatlan volt, vagy nem volt képes termelni. Ezek az emberek hamar egy fal mögé zárva találták magukat. A németalföldi részeken dologházakat alakítottak ki, bár tébolydáknak hirdették őket. A lényeg az volt, hogy kemény munkára kényszerítsék az embereket, akit csak lehetett. Ennek igen hamar érdekes következménye lett: a németalföldi tébolydákból kiszorultak a valódi őrültek, akiket nem lehetett befogni, így ők az utcákon éltek.

Franciaországban sem volt más a helyzet. 1656-ban királyi rendelet nyomán alapították a párizsi Salpêtrière népkórházat, mint az első francia intézményt, amely nem csak bolondokat, válogatás nélkül bárkit befogadott. Több ezer ember fért el a "kórházban", ahol nem a gyógyítás volt a cél, hanem az elzárás elsősorban. 1788-ban Jacques Tenon sebész így írt a Salpêtrière-ről:

"A Salpêtrière Párizs és talán egész Európa legnagyobb kórháza: ez a kórház egyszerre női szállás ás börtön. Ide felvesznek terhes asszonyokat és lányokat; szoptatós anyákat a csecsemőikkel; fiúgyermekeket 7-8 hónapos kortól 4-5 éves korig; fiatal lányokat minden életkorból; agg házastársakat; őrjöngő tébolyultakat; félkegyelműeket; epilepsziásokat, bénákat, vakokat, nyomorékokat, ótvarban szenvedőket, mindenféle gyógyíthatatlanokat, görvélykórosokat és így tovább. A kórház közepén egy női fogda áll, négyféle börtönnel: le comun, a legkicsapongóbb lányoknak; la correctia, azoknak, akiket nem tartanak menthetetlenül feslettnek; la prison, azoknak, akiket királyi rendeletre vannak fogva tartva; és la grande force, azoknak, akiket az udvar parancsára bélyegeztek meg."

Azonban az őrültek többségének nem volt intézménye, a legtöbb szabadon élhetett. Montpellier-ben az 1700-as évek elején tettek lépéseket az ügyben, hiszen az őrültek

"akik városszerte az utcákat róják értelmüktől és józan eszüktől megfosztva, és mindenféle felháborító dolgot művelnek..."

valóban nagy veszélyt jelenthettek. Egy férfi megölte a feleségét, majd felgyújtotta a saját és a szomszédok házát. Ekkor létesítettek a helyi kórházban 12 loge-ot, vagyis ketrecet, hogy a veszélyes őrülteket elzárhassák. A francia forradalom idejére a loge-ok száma 25-re nőtt, ám húsznál több ember sosem volt ott bezárva. Egy 30 ezer fős városban. Látható, hogy csak a valóban közveszélyes dühöngőket zárták be, ráadásul noha a kórházhoz tartoztak eme ketrecek, az orvosok egyáltalán nem foglalkoztak velük. Az ellátásukról - ha lehet annak nevezni, hiszen egy 0,8 négyzetméteres lyukba zárták őket - a helyi apácák gondoskodtak. Ebből is látható, hogy a helyzetet inkább társadalmi, és nem orvosi kérdésnek tekintették. 

Az őrültek többségét továbbra is otthon látták el és zárták el a családtagok, később hoztak létre intézményeket, ahová a jómódúakat befogadták. Létezett egy feloldhatatlan királyi pecsét, a lettre de cachet, amelyet a családtagok kérésére adhatott ki a király. Ez alól nem volt kibúvó, nem lehetett megsemmisíteni vagy fellebbezni ellene: akire ezt kirótták, azt őrültnek nyilvánították, és semmilyen társadalmi, vagyoni, vagy bármilyen kérdésben nem foglalhatott állást. Ilyet kapott egyébként de Sade márki is - az anyósa kérésére, miután összefeküdt más lányaival és prostituáltakkal is. Természetesen sokan visszaéltek ezzel a lehetőséggel, és végül 1790-ben megsemmisítették a törvényt. 

Míg a franciáknál attól tartottak, hogy a király és a nemesek visszaélnek a lehetőségeikkel (igen, meg is tették), addig Angliában egész más okozta a társadalmi problémát. 
Az addig rejtett, kis vidéki tébolydák világa hirtelen közérdeklődés tárgyává vált, rengeteg mű született a művészetek minden ágából, amely megragadta a befogadó képzeletét és elborzasztotta az őrülettel. Így hamar központi intézetekké váltak a tébolydák. Európa egyik leghíresebb tébolydája az 1666-os londoni tűzvész után épített Bedlam (Bethlehem igazából, de kiejtés szerint terjedt el), egy hatalmas, impozáns palota, amelynek bejárata fölött megragadó szobrok tekintettek a világra. A dühöngő őrület és a melankólia c. alkotást 1676-ban készítette Caius Gabriel Cibber.

John Keats, a legendás költő az árnyékukban nőtt fel, minden bizonnyal e két alakot örökítette meg Hyperion c. befejezetlen versében, amikor a szomorú titánokról ír.

Ám nem csak a drámák, operák, szobrok és festmények, versek és mindenféle irományok születtek (kezdve a Grub Street-i firkászok ócska rémtörténeteitől Sir Walter Scott vagy Mary Shelley műveiig), hanem az érdeklődéssel együtt egy szokás is. Az 1600-as, 1700-as évek Angliájában egyre szélesedett a fizetőképes középréteg, így megjelent az igény a diszkrét, gyógyulást ígérő tébolydákra is. Egy külön iparág emelkedett ki a semmiből, sorra nyíltak meg a magántébolydák, amelyek tulajdonosaiknak szép megélhetést biztosítottak. Persze az épületek még nem arra készültek, hogy megfelelőek legyenek a célra: régi, elhagyatott udvarházakat és palotákat újítottak fel legtöbbször, hogy a veszélyes őrülteket és a melankolikus szíveket egyaránt elzárják és biztonságban tartsák. Ahogy a franciáknál, úgy náluk is visszaéltek a helyzettel. Férfiak és nők tucatjával kerültek ok nélkül a tébolydákba, mert a kicsapongó férjeknek és az örökösöknek így egyszerűbb volt. Nem kellett más, mint némi pluszpénz a bíráknak, és kérdés nélkül vittek a valódi őrültek közé bárkit, aki így sok esetben valóban meg is őrült. Egy őrültnek nem voltak jogai, az őrök és "orvosok" durván bántak velük, a nők sorozatos erőszaknak voltak kitéve. Daniel Defoe is felszólalt a dolog ellen:

"... azt a hitvány gyakorlatot, amely ma annyira divatos a jobb fajták közt, ahogyan magukat nevezik, bár valójában a legrosszabbak, nevezetesen, hogy feleségüket a legkisebb szeszély és nemtetszés okán bolondházakban küldik, hogy a maguk züllését biztonságban és zavartalanabbul űzhessék... A hölgyeket és úriasszonyokat sietve elküldik ezen házakba, és ha nem voltak őrültek, mikor eme átkozott házakba kerültek, hamarosan azzá válnak a barbár bánásmód miatt, amit el kell viselniük..."

Később, 1778 és 1795 között, tizenhét éven át egy William Belcher nevű úr is egészségesen került az egyik londoni bolondházba, végül Thomas Maro, a Bedlam akkori orvosa segített neki kijutni. William Belcher így ír:

"... kényszerzubbonyba kötöztek, megkínoztak, béklyót tettek rám, erővel ütlegeltek egy bikaszarvval, ledöntöttek és tébolyultnak nyilvánított egy olyan esküdtszék, amely nem is látott engem..."

Mint látható, eleinte sok problémát okozott a növekvő érdeklődés és a divat, és elterjedt az a nézet is, miszerint az őrületre gyógyír a testi kínzás. Benjamin Rush, Joseph Mason Cox és Erasmus Darwin, Charles Darwin nagyapja nevéhez is köthetőek különféle elméletek és szerkezetek létrehozása, amely segíti az őrület gyógyítását. 

Szerencsére néhány évtizeden belül változtak a nézetek, és utat tört a humánus eljárás, a legtöbb bolondházban be is tiltották igen hamar a betegek kínzását. Az egyik első változást az 1792-ben alapított York Pihenő hozta el, igen erős hatással volt az angolszász világra a példája. Nevéből adódóan ez a hely egy szép, nyugodt, vidéki környezetben épült palota volt, nem egy láncokkal ellátott börtön, inkább egy pihenőhely, ahol a városi rohanó élet minden viszontagságát kipihenhették az emberek.

Hamar elszaporodtak Angliában és Amerikában is a mintájára épülő intézmények, amelyek az idegek nyugtatását és nem az elzárást, kínzást szolgálták elsősorban. Persze valódi, veszélyes őrülteket is elhelyeztek ezekben, voltak biztonsági kapuk, különféle természetes határvonalak, de mind rejtve. Egy kis pihenésre vágyó túlhajszolt városi megtalálhatta a pihentető világot ezekben. Az orvosok, akik korábban az őrülettel foglalkoztak, immár szakosodtak is, és hamarosan eljött az elmegyógyintézetek kora. Sok változásra lenne még szükség mai világunkban is e téren (is), de az irány talán jó. Persze ahogy az 1700-as években a kínzásokkal rövid időre mellékvágányra futottak, ránk is várhatnak még buktatók. De tekintsünk előre és tanuljunk a múltból!

Az információk nagy része Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete c. művéből származik. Ha érdekel bővebben a téma, kattints a könyv borítójára! Köszönöm a Corvina Kiadónak a lehetőséget, és a színvonalas kiadást egyaránt!

Kövess minket Facebookon!

A posztsorozat első részét itt találod!

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr3712427277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

]{udarauszkasz 2017.04.22. 13:12:24

Azert ma is gyakran elofordul,hogy valakit anyagi,vagy mas erdekek menten zarnak dilihazba. Nemetorszagban volt egy eleg nagy botrany is ebbol par eve. Es a megpecseteles maig el,ha nem is hivatalosan. Ha egyszer valami doki megallapitott valamit,akkor ez a pecset elete vegeig rajta marad az emberen.