Fiatalság és az útkeresés gyönyörei... hoppá: gyötrelmei

2017. május 03. 00:04 - Carbonari

Könyvajánló - Végel László: Egy makró emlékiratai

vegel2_1.jpg

Mily jó lenne egyből huszonöt évesnek lenni...
Semmi csecsemőkor, de főleg kamasz és egyéb fájó,
útkereső, de inkább úttalan, parttalan, se nem felnőtt,
se nem gyereklét.
Nem kell.
Fáj.
"Mert még fáj, fáj, fáj, fáj minden csóóóók..."
(a kép illusztráció)

Igaz, a fenti dal 1973-ban jelent meg, de attól még nagyon ott van annál az életérzésnél, amely benne lappang Végel László Egy makró emlékiratai című művében.

Ez az a mű, amelynél minden negyvenen, ötvenen (hatvanan, hetvenen) túli ember kényszert érez, hogy saját történetét élje át, saját nyomorát, saját örömét, saját útkeresését. Csak tartja a könyvet, olvas, közben kinéz az ablakon, de nem lát semmit. Ott hasal újra, mint akkor, a jegyzetei fölött, vagy a másik teste felett, opcionális. Szeptember-októberben, február-márciusban inkább az utóbbi felett...

Figyelem!
Aki a diplomája megszerzésekor szülőkhöz ment haza, onnan jött előadásokra, azokra ez nem vonatkozik! Kizárólag kollégiumi, albérleti létben képzelhetők el a fentiek, kényelmes távolságban az ősöktől. Nekik legyen elég megtiszteltetésnek az, ha finanszírozhatják szívükről szakajtott magzatuk dorbézolását, akarom mondani, taníttatását.

Szóval, olvastam Végel László könyvét, és folyamatosan egy nagy orrú, végtelenül sovány fiú képe tolakodott előre bennem. Évekkel azelőtt ismerkedtünk meg, mielőtt Budapestre kerültem volna (Balatonszemes, KISZ-tábor, 1982, anyám, hol van az a nyár már).
Ő volt Az Egyetemista, én pedig A Felnőtt Dolgozó Nő.
Húsz évesek voltunk mind a ketten.
Rajta keresztül ismertem meg az egyetemista lét bohémságát, de kínjait is. Amikor 10 év múlva magam is beültem egy felsőoktatási intézménybe diplomát szerezni, nem volt ugyanaz. Nagyon nem.
vegel_1.jpg

A szerző, Végel László

Emlékszem a kollégiumi szobá(k)ra, az estékre, a sorozatos, hajnalokba hajló világmegváltó beszélgetésekre, filozofálgatásokra és szlogenekre, amelyekkel oda-vissza dobálóztak. Emlékszem a gátlástalan tivornyákra, a döbbent szemekkel bámult mindenki mindenkivelekre, a ma veled, holnap vele, holnapután megint veled, ha benne vagyokra.
Én voltam A Nagy Felnőtt közöttük.
Aki Pénzt Keres.
Aki, amíg meg nem ismerte őket, rettenetesen vágyott az életformájukra.
Aztán már nem.
Megcsömörlöttem.
Nem is bírtam fizikailag.
Estéről estére hívtak.
De nekem másnap dolgozni kellett.
"Értsd meg, Zoli, nekem ez nem  megy. Nekem holnap reggel ugyanúgy dolgozni kell mennem nyolcra, mint mindig, amíg te viszont akár tízig is héderelhetsz. Egyáltalán, mikor szoktatok ti tanulni?! - kérdeztem tőle kínomban röhögcsélve. "Hááát... úgy november táján, amikor már elég idegesek vagyunk a vizsgaidőszak miatt..."

A kapcsolatunk hamar félbe maradt. Sokáig gondoltam azt róluk, hogy istenem, itt ez rengeteg fiatal csődör, akiknek valami csoda folytán intézményesítetten kitolódott a gyerekkoruk. Infantilisek, világot megváltók, kiábrándultak, bohémek, semmi sem szent előttük: egy korosztály vagyok velük és legszívesebben körbe röhögném őket. Akik annyira szabadok és függetlenek, hogy már belefásultak, belebetegedtek. Akik mégis engem, a szerintük nyárspolgárt irigyeltek, akinek minden reggel nyolckor jelenléti ívet kellett aláírnia, az éhbérem pedig óhajtott apanázsnak tetszett szemükben.

Aztán valamennyien megkaptuk, amire vágytunk: ők az éhbért, én az iskolapadot.
Mire betöltöttük a negyvenet, valamennyien beálltunk ugyanabba a sorba.
A boldogság érthető lett és távoli, a tisztaság néha körülményes és fölösleges, ezzel együtt a becsület viszonylagos, a kompromisszum pedig szükségszerű.
Újabb tíz év múlva az elmúlt tíz év vált érthetetlenné, de a boldogság mégis ott lapult minden apróság mögött, és mi értékelni kezdtük.
A lelkiismeret halk és panaszos.
De megbékültünk vele.
Nem volt nehéz gyarlóságaink és hibáink árnyékában.
"Tekintsetek rám, és rajongjatok önmagatokért."
Pipa.

Azt gondoljátok, nem Végel László könyvéről írtam?
Dehogynem.

Szeretnél többet tudni a könyvről? Kattints!

vegel1_1.jpg

 

Köszönjük, Noran Libro Kiadó!

 

Tetszik, amit olvastál?

Akkor kövess minket a Facebookon is!

 

Szerbia, 1999: eltékozolt ország elkallódott nemzedéke. Érdekel? Kattints!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr3012464269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.