Ördögfattyú

2017. május 29. 00:03 - Carbonari

Könyvajánló - Urbánszki László: Ördögfattyú I. - A magyarok nyilaitól

4_8.jpg

Hol járunk? Magyarföldön, hol máshol?
Mondjuk, legtöbbször, de bajoroknál is szétnézünk... sebtiben.
Mikor?
Baromi régen, amikor a magyarok nyilait még félte az ellen.

"Birodalmak pereme és közepe, népek országútjának vége. Idáig jött a vándor, ide hátrált a bátor, itt pihent meg a győztes. Hunok, avarok diadala és végromlása. Germánokat, szlávokat kiseprő hétmagyarok törzse, a nagy kohó, amely néppé olvasztotta az ide érkezőket."

 

"Magyarok országáról, elődeink tetteiről fogok mesélni. Csillogó páncélról, hősi szózatról, nagyúri ármányról is írok, de keveset. Férfiak lesznek és asszonyok. Húsból, vérből valók. Gyengéből erőssé, hitványból nemessé, gyerekből férfivá érők. Nyomorultak válnak győztesé, vagy égnek sikoltva kunyhójuk romjai alatt, sült hús szaga hoz étvágyat vagy forgatja föl a gyomrot. Regénybeli útjaim néha sárosak, sokszor véresek, az ember esendő, sőt hitvány. Némelyik hőssé nemesedik, és van nemes, akinek a hasát vágják föl, hogy lassan haljon meg. A tolvaj cselekszik helyesen, a hősök gyilkosok, az anyák mostohák és a mítoszok hazugok… de csak néha, hála néked Öregisten!"

Kik a hősei?
Agacs, a kamasz avar, aki azelőtt mogyeri volt, aztán most meg újra magyar szeretne lenni. Lelkes, izgatott, és nagyon tanulni vágyó. Egyébként meg ravasz, ördögi és tenyérbemászó figura. Minden álma, hogy képzett katona váljon belőle, amihez azért még sok minden hiányzik: lovak, fegyverek, pénz, tudás. Agacs azonban elszánt és könyörület nélküli, így aztán lépésenként szerzi össze a szükséges feltételeket. Hamar megtanulja: a düh rossz tanácsadó. Néha szerencsével is párosulnak gané tettei, amelyeknek köszönhetően szert tesz egy mesteri tanítóra, aki ámbár alkoholista. Ez azonban nem akadályozza egyikőjüket sem semmiben: a mester tanít (kíméletlenül és durva módszerekkel), a tanítvány pedig tanul, prüszkölve, fájdalmak árán, tiszteletet tanulva. Ha a fejedelmi testőrseregbe nem is került be, bajor nyelvtudása besikeríti a felderítők és az ellátók közé. Hogy ne legyen túlságosan egyszerű dolga, menetközben szerez magának néhány hatalmas ellenséget is a sajátjai közül. A fiú tanul és figyel, vért izzad és furfangot reggelizik olykor akár étel helyett. Nincs húsz éves, és felnő. Megtanulja, hogy akit mindenki szeret, az jó haver lehet ugyan, de vezető, és főleg jó vezető soha. Csak a szeretnivaló hülyék fejét csipázza mindenki.
Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a fiatalemberből, mire a sorozat véget ér. Jellemfejlődési regénynek is elmegy, már, ha Urbánszki le nem harapja a fejemet eme fennkölt feltételezés miatt.
urbiii.jpg
Inge, Waldemar nagyúr szajhája, akinek eszében sem volt bárki ágyába bemászni, de.. így hozta a sors. És ha már így hozta, akkor a lány igyekezett a meglévő helyzetből kihozni a legtöbbet. Azonban aljasul kihasználják, és Ingét sorsában megkövesülve találják meg a Agacsék bajor földön. Olyannyira megkeményedve, hogy saját kezével... khm... szóval: saját kezével. Borzongani fogsz attól, amit csinál... saját kezével. Aztán elindul mogyeri földre Agaccsal, mert fontos híre van Tarkacsu nagyfejedelem számára.

Nagy hangú férfiak, akik kedélyesen ordítoznak, harcmezőn edzett férfiak, akiknek a zsákmány mindenekfelett, bajor nagyurak, akik egyre inkább kiismerik a magyar harcmodort, és egyáltalán, férfiak, akik hol hősök, hol aljas gazemberek, hol humorosak, hol a talp is ökölbe szorul tőlük, ó, és a Gondoska csúfnevű tiszt, aki haragszik ugyan Agacsra, és Agacsnak is égnek áll minden haja szála tőle, mégis, olyan szeretne lenni, mint ő, a félve utált, rohadtul csodált tiszt.

Árpád fejedelem (és örökösei), akik főleg ésszel, és nem bolond karddal vívják a magyarok megmaradásának harcát Európa közepén. Persze, azért a kardnak is marad dolga, botorság lenne azt hinni, hogy nem. Óriási kérdés: hogyan lehet megértetni a szakadozó, széthúzó törzsi szövetségek fejedelmeivel a megmaradás törvényét.

"Árpád nagyszerűen értett az emberek nyelvén, hajlott korára azonban már belefáradt az állandó győzködésbe. Nem elég elmondani a nyilvánvalót, meg kell minden törzsfőnek magyarázni, miért jó mindez neki és a törzsének. Büszkeségről, virtusról beszélnek, pedig javarészt a maguk hasznát nézik… és ez így van jól – gondolta mosolyogva a nagyfejedelem. – Amit virtusból, büszkeségből teszünk, abba belefáradunk, amit magunkért, azt halálunkig hajtjuk. Az ember esendő. Tud lelkesedni, önzetlenül cselekedni, de biztosabb az önérdek. Meg kell védenünk ezt a földet! Ha támadna a bajor, a keleti-frank, veszett kutyaként verekednénk, mint ahogy meg is tettük sokszor. Ilyenkor azonban a mi földünk vérzik, a mi búzamezőnk ég. Egyszerűbb elmenni az ő földjükre, és ott gyilkolni őket, ám nehéz az embereket rávenni arra, hogy haljanak meg a hazáért, a legelőért, a gyerekeink jövőjéért. Ha azonban meggyőzöm őket, hogy csata után dús zsákmány vár mindenkire, verekednek a megtiszteltetésért, hogy a seregemmel tartanak. Csak a sorrendre kell vigyázni! Előbb szétverni az ellenünk gyülekezőket, csak utána kezdeni a zsákmányolást. Mindez nagyszerű, ha mi csináljuk, és rettenetes, ha velünk teszik, mint a besenyők. Milyen furcsa az élet, minden attól függ, melyik oldalon állunk."

"Ha mindenkit nem is, de az előkelők többségével el kellene fogadtatnom az igazságot, hisz olyan nincs, hogy mindig győz valaki. Dicső őseinket, a világverő Atilla népét is szétszórta a békétlenség, az avarokat legyőzte az átkozott Charlemagne, mi is meg fogjuk találni a magunk démonát. Ha addig elfogyunk, végünk, ha megerősödünk, mindenek urai lehetünk! Segíts meg Uram, aki az Örökké Kék Égben lakozol. Nyisd meg keményfejű, ostoba testvéreim elméjét, hogy befogadják az új idők szavát!"

Az "ősi Róma" örökösei azonban gyülekezni kezdenek, fenyegetve a fiatal magyar törzsi szövetség létét. A hajlott korú Árpád és örökösei  jó példával járnak elő a törzsfőnökök előtt gazdálkodásban és fegyverkezésben. Mert most valóban a lét a tét. Eljött az idő, hogy mindenki tudomásul vegye: ezen a földön ezután a magyar az úr, a germán pedig megtűrt adófizető.
Khm...
...és mit gondolnak erről a körülöttünk lévő Európa keresztény királyai?


urbii.jpgA szerző, Urbánszki László.
Mondom: a szeme sem áll jól

Amilyen nehezen indult számomra a történet, olyan mesterien folytatódott. Agacs kiskamasz évei remekül le vannak festve a regényben. Kiváló cselekményvezetéssel: csak kevéssé érdekelt. A kiképzésétől kezdtem "remegni" érte, nehogy baj érje ezt a fiatalembert. Végre ráéreztem az ízére, és örömmel jöttem-mentem táborokban, merültem el nyakig cselszövésekben, és főleg az Ördögfattyú józan paraszt eszében. Persze, a seregben lévő századosok igazságtételein is óriásikat hahotáztam, és bár ma ezrek kiáltanának emberi jogi aktivistáért a cselekedetek felháborítóan nyers kivitelezése miatt, én nem bántam. Megítélésem szerint a mai világban is helye van cseppnyi irgalmatlanságnak az élet.. nos, szinte minden területén. Mert aki csak hülyét lát bennem kihasználva - mondjuk - az együttérzésemet, azt igenis, én is boldogan hagyom sorsára, és csak azért nem rúgom pofán (fizikailag nem okoz gondot a kivitelezése), mert valami kifordult igazságosztó még engem büntetne meg.

Külön öröm számomra, hogy az író mind két oldal: mindennapi kisemberek és vezetők gondolatai között is otthon van. Óriási élettapasztalat, de méginkább ezernyi csíny, furfang és kitolás átélése kellett ezeknek a mindennapi bölcsességeknek a kikristályosodásához. Ugyanakkor nem vész el a részletekben, és simán átlát országos összefüggéseket is. Ezt nevezem!
Urbánszkival jó lesz vigyázni.
A szeme sem áll jól.
És ez így van jól.

A lényeg: az utolsó oldal után felhördültem: ne már, vége van?!

Kedves Urbánszki, hol a folytatás?
Mikor?
Miért nincs már kész?
Meg különben is.

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints!

urbi.jpg

 

Tetszik, amit olvastál?

Akkor kövess minket a Facebookon is!

 

Érdekel az író más műve is? Kattints!

A képek Urbánszki László Facebook oldaláról származnak.

Az író önmagáról:

"Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen, félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös.”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr1712513857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.