Mindenhonnan azt halljuk, hogy a futás rendkívül veszélyes dolog. Tönkreteszi a lábat. A térdet. A derekat. Hacsak nem veszünk spéci futócipőt, ami tökéletesen alátámasztja a lábat mindenhol. Én is így gondoltam, eddig. Már nem így gondolom.
Hogy mi változtatta meg a nézeteimet? Két könyv: Christopher McDougalltól a Futni születtünk és Scott Jurektől a Futni, enni, élni. Orvosok és ultrafutók, maratonisták, triatlonisták egyéni tapasztalatai és eredményei. És ők mit tapasztaltak?
Láb- és térdsérüléseink jelentős részének az az oka, hogy olyan cipőben futunk, amely elsorvasztja a lábunk izmait, túlpronálást és térdproblémákat okoz.
[...]
Ha létezik csodaszer, amely visszaadja az ember egészségét, akkor a futás az.
Mondta dr. Daniel Lieberman, Harvard biológiai antropológia professzora 2008-ban. Az első modern futócipőket a Nike 1972-ben dobta piacra, és nagy előnyük, hogy használatukkal egészen megváltozott az emberi mozgás futás közben. Vagyis úgy tűnt, hogy ez előny. De valójában nem az. Nem véletlen, hogy a legtöbb futóedző az edzéseken a legolcsóbb tornacipőket használja, csak a nagyobb versenyeken vehetnek fel a futók márkás, valódi futócipőket, azt is csak a szponzoráció miatt. Egyszerűen azért, mert a futócipő viselése, használata megnöveli a sérülés esélyét.
2001-ben a Nike két termékreferense részt vett a Stanford atlétikai csapatának egyik edzésén, de nem szóltak előre. Az volt a cél, hogy az általuk szponzorált futóktól begyűjtsék a visszajelzéseket az egyik új cipőjükkel kapcsolatban. Nem sikerült, a futók ugyanis nem viseltek cipőt: mezítláb edzettek. Vin Lananna, a vezetőedző azt mondta, hogy azt tapasztalta, hogy ha mezítláb edzenek a futók, akkor gyorsabbak, és sokkal ritkábban sérülnek meg.
A rendszeresen futók, tehát a versenyzők és a "hobbifutók" 65-80%-a lesérül minden évben, jellemzően a futásnak tulajdonított különféle sérüléseket szenvedik el. Azóta, hogy bevezették és rendszeresen használják a modern futócipőket, az Achilles-ín sérüléseinek aránya 10%-kal növekedett, és az egyik legveszélyesebb, legnehezebben gyógyuló, egy futó karrierjét kettétörni képes talpi íngyulladás veszélye sem csökkent, és akkor még nem említettük a közvetett hatásokat, például a hátfájást.
2008-ban dr. Craig Richards egy érdekes felfedezést tett: nincs egyetlen olyan tényeken alapuló tanulmány sem, amely igazolná a futócipők hasznosságát. Így hát egy felhívást tett közzé:
1. Hajlandó-e bármely sportszergyártó nagy nyilvánosság előtt kiállni amellett, hogy a hosszútávfutó cipőt viselő sportolók ritkábban szenvednek izomzati és csontsérülést?
2. Hajlandó-e bármely cipőgyártó felelősséggel állítani, hogy a futócipőt viselő hosszútávfutók jobban teljesítenek?
3. Ha bármely sportszergyártó kész vállalni a fentieket, meg tudja-e mondani, hol olvashatók az ezeket bizonyító, független, tényekkel alátámasztott szakvélemények?
Dr. Richards azóta sem kapott választ egyetlen cipőgyártótól sem, és hiába próbálta felvenni velük a kapcsolatot.
Dr. Bernard Marti, a Berni Egyetem preventív gyógyászati szakembere a Berni Grand Prix 15,8 km-es futóverseny 4358 résztvevőjét vizsgálta. A futók részletes kérdőívet töltöttek ki, amely kitért az edzési szokásaikra, és rákérdezett arra, hogy milyen futócipőt használnak. Kiderült, hogy 45%-uknak volt a vizsgálatokat megelőző egy évben valamilyen futósérülése. A legmeglepőbb dolog azonban az volt, hogy a sérülések bekövetkezte nem az edzés talajára, a sebességre vagy a mennyiségre vezethető vissza, és a testsúly illetve a korábbi sérülések sem estek latba, hanem a cipő ára. A drágább futócipők tulajdonosai kétszer olyan gyakran sérültek meg, mint azok, akik olcsó edzőcipőt használtak. Mi az oka ennek?
Nagyon egyszerű, és teljesen logikus, de én sem láttam eddig: a lábfej maga egy közel tökéletes "szerkezet", amely a futásra van kitalálva. Ha alátámasztunk egy boltívet, az a boltív meggyengül. Nincs ez másképp a lábbal sem. A talpunkon (ideális esetben) egy boltív emelkedik, az izmok és csontok ezt tökéletesen megtartják. Ám ha tökéletesen alátámasztjuk és megszüntetjük a pronációt*, a láb elgyengül, az izmok ellustulnak, a sérülések kockázata megnő, lúdtalp alakul ki. A futócipők elérték, hogy rendkívül rossz módszerrel fussunk. Az emberek többsége lúdtalpas, és szenved rengeteg ortopédiai problémától, ezeket pedig jórészt a rossz cipők és a mozgáshiány okozza.
*Mi a pronáció?
Futáskor a lábfej finom csavarása, egy természetes mozgás, amely a boltozatra terheli a súlyt és a visszaható erőt.
Mi az oka, hogy kevésbé sérülünk meg, ha a lábunkat nem védi semmi? A félelem. Mezítláb egész másképp mozgunk. Nem nyújtott lábbal, sarokra, a súlypontunk elé érkezünk jócskán, hanem kisebbeket lépünk, óvatosan. Ilyen futáskor a lábra a testsúlyunk tizenkétszerese hat - miért hisszük azt, hogy egy másfél centis gumidarab megvéd a lépésenkénti 1 tonna súlytól? A sarkunkat nem arra találták ki, hogy az viselje el ezt a hatalmas terhelést. A lábközepi puha, párnázott részre kell érkeznünk, vagy közvetlenül a súlypontunk alá, vagy nem sokkal előre. Mi nem gyorsaságban vagyunk kiemelkedőek, hanem kitartásban. 1986-ban a Nike tartott egy kutatást, amiből az derült ki, hogy alig van különbség a puha és a keménytalpú cipők esetében a lábat ért ütés erejében. És a csekély különbség azt mutatta, hogy pont a puha talp csap oda erősebben. Ennek az az oka, hogy a lábunknak alapvetően éreznie kéne a talajt, a keménységet. Ha puha szivacsban futunk, akkor sokkal erősebben csapjuk oda, hogy érezhessük mégis - mert kell ez a megerősítés, éreznünk kell, hogy nem lebegünk, ez önkéntelen dolog.
Alan Webb, az egyik legjobb amerikai futó jó edzőt fogott ki a főiskolán. Nem volt valami kecses mozgása, 46-os lába volt, bokasüllyedéssel küzdött, ám az edzője látott benne lehetőséget. Rengeteg lábfejerősító gyakorlatot végzett, és amikor csak lehetett mezítláb edzett, gyalogolt. Most a lába 43-44-es, erős, izmos, megemelkedett a boltozat, eltűnt a lúdtalp. Ennek köszönhetően futotta az év legjobb idejét 1500 méteren 2007-ben, egy mérföldes távon pedig amerikai csúcsot.** Manapság a pronáció ellen küzdenek a cipők, pedig az természetes dolog, része a lábfej természetes mozgásának. Tegyünk egy próbát: ha kemény aszfalton mezítláb futunk, a lábunk önkéntelenül önvédelmi módba kapcsol. A láb külső, párnázott része ér földet először, majd szépen gördül a lábujjakon, végül lent van az egész talp. Ez a pronáció, és ez a finom csavarás nem tetszett a cipőgyártóknak és az orvosoknak. Pedig ez a mozdulat az, amely a lábboltozatra hárítja a lábat ért ellenerőt - arra a részre, amely képes azt elviselni a sérülés kockázata nélkül. A népességnek valójában csak igen kis hányada küzdene valamilyen ortopédiai problémával, de ma mégis szinte mindenkinek van csontkinövése, vagy lúdtalpa, vagy bármi hasonló. Dr. David Hartmann szerint a cipőbe bújtatott láb hasonlít a gipszbe rakott lábra: hat-nyolc hét alatt az izmok 60%-a sorvadásnak indul. Képzeljük el, akkor mi történik gyakorlatilag születésünktől kezdve a lábunkkal!
A problémát valószínűleg az okozza, hogy a legtöbben nem tanulunk meg futni, rossz módszerrel mozgunk, ráhagyatkozunk a természetesnek gondolt mozgássorra. Csak azt nem látjuk, hogy az nem természetes, hanem a cipő által generált dolog, és pontosan ez okozza a sérülések igen nagy százalékát. Ezért utálunk a legtöbben futni. Ezért nem esik jól. Ha már a megfelelő módszerrel futunk, akkor jobb a cipő, mert védi a lábat a vágásoktól, szúrásoktól. De amíg nem tudunk, addig vékony talpú, kemény cipőben, vagy lehetőség szerint mezítláb kell futni.
Tény, hogy nem a gyorsaság az erősségünk. A legtöbb futni képes állat gyorsabb nálunk. De mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek lehetünk órákon, sőt akár napokon át futni! A futás fontosságát és evolúcióját, az állatok közti különbségeket nézzük majd meg a következő részben.
Addig is, sétáljatok, akár fussatok egy keveset mezítláb! És számtalan (számomra legalábbis) megdöbbentő és inspiráló dologról olvashattok a poszt elején említett két könyvben.
Kövess minket Facebookon is!
**Korábban hibásan szerepelt az adat, köszönöm a javítást Irbisznek!