Kinek a készre alkudott története lesz nyerő?

2017. szeptember 06. 00:11 - Carbonari

Könyvajánló - Bódi Attila: Lázadni veletek akartam

lazadni.jpg

 „Van időm emlékezni, csak azt nem tudom, van-e hozzá bátorságom is.”

Románia.
Ceausescu Romániája.
Váradi Zoltán, Tóri Áron, Szépvölgyi Péter.
Magyar nemzetiségű diákok, akik a rendszer egyformaságába belegyömöszölve élik mindennapjaikat.

Egyik hősünk, Váradi Zoltán szépen nődögél, és hamar elérkezik a pillanat, amikor a rendszer őrá is rátenyerel. Pedig ő a mintagyerek: kamaszkor meg nem gyötri, szolgálatkész, szorgalmas. 1989 októberében kezdődnek el az események, amikor abban az évben először nem mentek kollektívában az iskolával terményt szüretelni. Azon az őszön még minden rendben volt, elvtársak voltak az elvtársak, tanárok a tanárok, egyenruha az egyenruha és román a használt nyelv. Váradi Zoltán pedig 20 év múlva először utazik Romániába, törleszteni, mert tartozik. Nem tudni, kinek, nem tudni, mivel, de törleszteni akar és letenni végre démonait.
Az eseményeket mindenki ismeri.
Démonjait csak ő.
Pedig 20 éve nem akart többet a túlélésnél. Ám a barátai azt találták ki, hogy ragasszanak rendszerellenes plakátokat városszerte, de Váradi Zoltán ódzkodik ettől és nem is vesz részt benne. A barátai viszont megteszik. Kamaszos lázadás? Felelőtlen baromság? Mindegy, meg kell lennie. Még akkor is, ha mai szemmel az ember csak rázza a fejét: Ceausescu Romániájában rendszerellenes plakátokat ragasztgatni?! Nooormális?

Ceausescu diktátor! Éljen a szabadság! Nincs pénz fagyira!
Ezek a mondatok szerepeltek a plakátokon.
Nincs pénz fagyira?! Ezt most miért?
Mert Váradi Zolinak csak ez jutott eszébe előző este, amikor faggatták, hogy mi szerepeljen a plakátokon.
Hát... ráírták.

A plakátragasztás után nem sokkal Váradi Zoltánt beszervezte a Securitate. Pedig nem történt más, mint hogy 18 évesen magára hagyták, elárulták és feláldozták. Az egész eljárás azonban kontraproduktívvá vált, mert ez a fiatalember – akit ha békén hagytak volna, saját jól felfogott érdekében egy lépést sem tett volna a rendszer ellen – szembe fordult mindennel, amiben addig hitt, és bután hősies, siralmasan bősz ellenfelévé vált Ceausescu uralmának.

Tóri Áron is küzd démonaival: kiégés, depresszió, Kelet-Európa új szlogenjei.
Csak Szépvölgyi Péter nem, neki már minden mindegy.

„Éjfél van, indulok. Biztonsági öv bekötve, tompított fényszóró bekapcsolva, útlevél a zsebemben. Zene a nyolcvanas évekből. Ez az út amúgy is oda visz. Kilencszáz kilométer és húsz év választ el a szülőföldemtől, gyermekkorom helyszínétől. 1989 decemberében, tizennyolc évesen szabadultam a román titkosrendőrség börtönéből, és még azon a héten elhagytam az országot. Azóta nem jártam ott. A húszéves osztálytalálkozónkra megyek. Ezzel az úttal még tartozom. Azt nem tudom, kinek, de tartozom, és törleszteni szeretnék.

Hosszú, monoton út, több száz kilométer autópálya. Van időm emlékezni, csak azt nem tudom, van-e hozzá bátorságom is.”

„A gyerekeket nem zavarja az állam diktatúrája. Ők a szüleik diktatúrájában élnek.”
„A kommunizmus gyerekszemnek láthatatlan.”

Kinek van igaza? Annak, aki tenni akar valamit, bármit a diktatúra ellen, vagy annak, aki csak túlélni akar és irtózik minden felelőtlen lépéstől? Felelőtlenségnek minősül-e egy mindenható erőszakszerv ellen fellépni? Megválasztható-e a lázadás helye, ideje? Melyik a károsabb? A naiv idealizmus, vagy a diktatúra kemény ökle? Van-e hibás? Tanulható-e a megalkuvás, seggnyalás, pöcegödörbe való-e a túlélés mindenáron? Kilátni a piti egyéni életből egyértelműen egyenlő a szabadság iránti vágy kikiabálásával?

Eltelt 20 év, osztálytalálkozó megszervezésére buli, ahol meghízva, lélekben kiüresedve, saját szüleikre hajazó kopaszsággal, ráncokkal, vádakkal és sérelmekkel összejön a gimnáziumi osztály pár embere. A kötet szereplőinek itt szembe kell nézniük tetteik következményeivel, egymással, a múlttal és legfőképpen önmagukkal – és ami még ennél is fájóbb: azokkal a tönkretett és felforgatott életekkel, amelyeket akaratukon kívül szétziláltak abban a lázas időszakban. Kinek a készre alkudott története lesz nyerő?

Mi történik amikor az osztály keménymagja összejön? És mi történt a romániai forradalomig tartó néhány hónapban hőseinkkel? Milyen tragédiák lesznek következményei lázadásuknak? A Securitate börtönéből szabadulva van-e feloldozás, és ki a bűnösebb? Akit elkaptak, vagy aki megmenekült?

Ez egy jobb dragomángyörgyös’ regény Dragomán Györgyénél. Ahol nem kell felvágni az ereinket olvasás közben – pedig ugyanarról ír, mint hazánk írónagysága. Csak emészthetőbben. A lélek itt is gyötrődik és kiabál, a test itt is megtöretik, a helyzet itt sem jobb egy fokkal sem. Nekem mégis ez a jobb beszámoló Ceausescu Romániájáról – magyar szemmel.
Ahogy olvastam, egyre kíváncsibb lettem. Voltak oldalak, amelyeket csak átfutottam, amolyan hagyjál már a kaja részleteivel, MI TÖRTÉNT azután, hogy… és aztán? Haladjunk, könyörgöm! A magyarázó, filozofáló részeket viszont elmélyült komolysággal abszolváltam.

Bár a szerző szerint nagyon fontos az alábbi idézet, de annyira, hogy a könyv borítóján is szerepel, engem a víz ver ki tőle: „Ismerlek téged: sem hideg nem vagy, sem forró. Bárcsak hideg, vagy forró lennél! De mivel langyos vagy, kiköplek a számból!”
Hát kösz.
Én viszont irtózom a forró vagy hideg emberektől. Mind a kettőnél megégek – mert minden túlzás rossz. Mi a búbánatért nem lehet értelmesen kommunikálva élni, ahol nem robbanok fel és nem fagyok halálra? Imádom a langyost! Mert pontosan tudom, hogy a langyos kiválóan fel tud forrni, és metszően jeges képes lenni: ha kell. Ha nem, akkor meg minek erőlködni?

bodi220.jpgA könyvet a Jaffa Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet itt is köszönünk!

Ha elolvasnád a könyvet, a borítóra kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!

Kövess minket a Facebookon is!

Érdekel a Pulitzer-díjas szerző, Michael Cunningham új könyve? Kattints!

„…már azt sem tudom, hogy ti vagytok-e végtelenül naivak, és én gondolkodom reálisan, vagy egy meghasonult, pitiáner féreg vagyok, aki itt ül két igaz emberrel szemben, és galád módon meg akarja akadályozni őket abban, hogy megváltsák a világot.”

„Ezek az emberek fanatikusok … Ezek az ellenségeik árnyékában élnek, szinte már fontosabbak is nekik az ellenfeleik, mint saját maguk. Tudod, mi a különbség a kommunisták meg köztük? Semmi. Ugyanaz az indulat, ugyanaz a vakság. Avítt sérelmeik foglyai, évszázados görcsök verik bilincsbe őket, és minden gondolatukat a bosszú tölti ki. A rögeszmék felkent harcosai, és olyanokat is magukkal rántanak, akiknek nem ez lenne a sorsuk. Bevonják szerencsétleneket kényszerképzeteikbe, mint most téged is. És végül hagyják, hogy elbukjanak, mert az ő csatáikhoz kellenek az áldozatok. A testüket körbehordozzák az utcákon, a vérükkel pedig összekenik az egész világot, hogy mindenki lássa, mindenki gyűlölködjön, hogy boruljanak lángba a házak, boruljon lángba minden élet. Nem marad utánuk más, csak könnyek és még több fájdalom. Ők okozták … és mi szenvedtük el mindet.”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr9512747802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.