Leningrád: egy kiéheztetett város

2017. október 28. 00:04 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Helen Dunmore: Ostrom

A második világháború egyik legfontosabb momentuma: Leningrád ostroma, a blokád, ami miatt emberek százezrei haltak éhen a városban, főleg a téli hónapok alatt. Hogy látta ezt egy leningrádi, egy túlélő? Ebből a szemszögből meséli el a történetet Helen Dunmore egy zseniális regényben. Kilátástalanság, akadozó ellátás, akadozó hírek, tényleg jönnek a németek? Hol járnak? Mit tesznek? Hogyan éljünk túl?

1941. ​szeptember, Leningrád. A német erők lassan körülveszik a várost. Létrejön a szörnyű, két és fél évig tartó blokád, a házakra és lakókra bomba- és gránáteső hull, és nemsokára beáll az orosz tél is. És nagyon, nagyon hamar elfogy az élelem és a tüzelő…

Az ostromzár együvé vet egy belső disszidens írót, huszonhárom éves lányát, hatéves kisfiát, egy szintén betiltott, valaha nagy színésznőt, valamint egy orvostanhallgató fiatalembert. A gyerekek anyja belehalt a kisfiú szülésébe, az apa és a színésznő közötti régi szerelmi viszony máig sem ért egészen véget. A kis társaság szinte csak akkor mozdul ki a leningrádi lakásból, ha védműveket kell ásni a város határában, illetve a medikusnak sebesülteket kell ellátnia. A regény a mindennapok apró mozzanataira koncentrál, arra, ahogy egyre lehetetlenebbé válik az élet egy lassan mindenéből kifogyó, három és fél milliós világvárosban.

Nagyon erős történet, egy ostromgyűrűben kiéheztetett város és lakói, a helyzet minden - emberi és természeti – könyörtelenségével együtt. Hihetetlen. A felénél azt mondtam magamban, hogy ez a könyv 3,5 csillagnál többet nem fog kapni. De, végül is kapott, de a könyv több mint feléig a leíró részek nekem nem tetszettek, nagyon hosszú, eltúlzott, oda nem illő és unalmas, ráadásul érzem rajta azt a fajta izzadságszagú erőlködést, ami visszatetszést szül: hogy szépirodalmi legyen a szöveg, hogy mondhassam, hogy írtam egy szépirodalmi, erős művet, minden értelmes mondat, gondolat közé befűzök három másikat. Lehet, hogy nem illik oda és unalmas, de legalább szép, leíró és hosszú! Ugyanezt az erőlködést éreztem a Felföld c. regénynél, attól függetlenül, hogy a két mű műfaja és története annyira különbözik, amennyire csak lehet.

De a könyv kicsit több, mint utolsó harmada – a már tényleges ostrom és bezártság és hideg és éhezés – nagyon szemléletesen jelenik meg, elszorul a torkom, és érzem a maró hideget, a könyörtelen éhséget, ahogy olvasom a szöveget. Minden erőltetettség ellenére voltak benne nagyon szép és tényleg ütős leírások is, nekem egy mondat volt az egész mű során nagyon erős. Olyannyira, hogy akkor napokra letettem a könyvet, közvetlen a mondat után, és csak agyaltam. Visszagondolva nem is egészen értem, hogy miért ez az egy mondat, ez az egy jelenet ütött belém ennyire mélyen.

A szituáció: Közelednek a németek, Leningrád körüli falvakból már menekülnek az emberek, be a városba, a túlélés reményében. Amit nem tudnak magukkal vinni, azt elpusztítják, hogy ne táplálja-óvja a németeket. Az ominózus jelenet: 

„A teherautó elzötyög egy út mentén kuporgó férfi mellett, aki éppen kitekeri egy csirke nyakát. Andrej sohasem fogja elfelejteni a nagy, húsos, vörös kezeket, amint kifacsarják az életet a csapdosó-verdeső tollcsomóból. Ezt már legalább nem fogja felfalni az a gyalázatos banda.

A második mondat volt az, ami után letettem a könyvet. Miért teszi ezt az ember? Az egy dolog, hogy nem képes békében élni, mert nem képes. De miért hiszi, hogy ég és föld ura, hogy minden érte van? Miért kell mindig bevonni mindent és mindenkit a gyerekes konfliktusokba?

Hihetetlen jó könyv, együtt éhezünk és együtt fázunk a leningrádiakkal, együtt viseljük el a kilátástalanságot, az embertelenséget, és együtt reménykedünk, hogy majd minden jobbra fordul.
A könyvet az Európa Kiadó adta ki még 2010-ben, és ahogy nézem, kereskedelmi forgalomban sajnos nem nagyon kapható már. De érdemes kivenni a könyvtárból, vagy megvenni egy magánszemélytől, mert egy rendkívül elgondolkodtató élmény.

 Érdekel a világháború Herman Wouk szemével? 

Kövess minket Facebookon!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr9813038438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.