Senki sem tud olyan tehetségesen írni ma a középszerűségről, mint Daniel Kehlmann. Az Én és Kaminski a világhírű szerző első átütő sikere, lendületes szatíra a szerző kedvenc témáiról: a kortárs művészeti szcéna belterjességéről, az önmegvalósítás lehetőségeiről és a történetek váratlanságáról.
Ez a rövid, alig 190 oldalas mű felvázol egy érdekes esetet. Egy tipikus újságíró, egy valamennyire negatív, mindenlébenkanál figura, aki azt gondolja, megfogta az isten lábát, csak egy rakás jó sztorit kell kisajtolnia az öregből, a mű végére kedves, szerethető karakterré válik.
Manuel Kaminskihoz, ismételtem meg. Manuel Kaminski!
Nem ismeri, mondta a vendéglősnő, nyilván nem idevalósi.
Huszonöt éve itt él, mondtam.
Tehát nem idevalósi, felelte a vendéglősnő, mindjárt gondolta.
Ez a mű egy szatíra, ami csak azért érdekes, mert ez volt a második szatíra életemben, ami tetszett valamennyire. Az első a Nézd, ki van itt című érdekes kis alkotás volt, amely Hitlert "élesztette fel" napjainkban, és szomorúan-viccesen, de mégis valamennyire valóságosan mesélte el, vajon mi történne. Az én és Kaminskit pedig valószínűleg az öreg, mogorva, szenilis (vágy mégsem annyira?...) festő karaktere viszi el a hátán. Meglepő volt, tele érdekes gondolatokkal, érdekes képekkel. Ha valaki szereti a "komolyabb" szatírát, aminek értelme is van, ami tényleg tud néhol humoros lenni, és nem csak vicceskedni, ami nem szakad el annyira a valóságtól, annak tudom ajánlani. Úgy látszik, én ezeket szeretem.
A műből készült egy film is Daniel Brühl és Jesper Christensen főszereplésével.
Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a kiadó honlapjáról, kedvezményesen:
És ha már festők... érdekelnének a valódi festők valódi szerelmei? Kattints ide!
Kövess minket Facebookon!
