„Olyan szép kisbaba, tessék már örülni!”

2017. december 22. 00:37 - Carbonari

Könyvajánló - Dr. Belső Nóra: Szülés utáni depresszió; Előzmények és következmények

abels.jpgÓ, igen: gőgicsélő csecsemő,
boldogan mosolygó anya.
Megvan a sztereotípia, nem?
Szültél már?
Mert akkor tudod,
nem mindig ilyen.
Nem mindig csak ilyen.

„Olyan szép kisbaba, tessék már örülni!”

Dr. Belső Nóra: Szülés utáni depresszió
Előzmények és következmények
Jaffa Kiadó

Világosan emlékszem saját szülésem katarzisára. A megkönnyebbülésre, amikor végre egészséges újszülött bújt ki belőlem, de én magam annyira el voltam gyötörve, hogy legszívesebben csak aludtam volna.
Az is előttem van, és sokáig szégyelltem még magam előtt is: amire elvégezték a fiam körüli szokásos teendőket (leszívják az orrból a nyálkát, megtisztogatják az egész testét a vértől, stb.), engem már varrtak alul. Nagyon fájt, minden egyes rohadt tűbökést úgy éreztem, mintha érzéstelenítőt nem is kaptam volna. Akkor hozta oda a nővér a gyermeket bebugyolálva, gügyörészve, hogy idenézzen, milyen gyönyörű baba! Én pedig felháborodottan nyögtem, hogy igen, látom, de most hagyjon békén vele, mert legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól.

Sokáig rágódtam ezen a mondatomon.
Sokáig.
Hosszú évtizedig, de még utána is.
Szívesen belemagyaráznám és visszavezetném gyermekem összes problémáját, sőt, az anya-fiú konfliktusok minden eredőjét erre a mondatra, egy szakember talán helyre is tudta volna tenni az akkori gondolkodásomat, a mostanira meg azt mondaná, hárítok.
Nekem szent meggyőződésem, hogy az anyának nem kell mártírnak lenni. Nem tud mást mondani adott helyzetben, mint amit érez. Ha engem varrtak, és az nekem baromira fájt, akkor bizony a mondat jogos: most magammal vagyok elfoglalva, bocs. Hozd később, amikor örülni tudok neki.

Emlékszem az első napokra. Akkoriban már Budapesten éltünk, rokonságtól elhagyatottan, illetve, mi hagytuk magunk mögött őket több száz kilométerre. Hazaértünk a gyermekkel, férjem és én, beraktam a kiságyba, és elveszett benne a kisfiú. Buta voltam akkoriban. Eszembe sem jutott, hogy talán utána kellett volna néznem, mire számíthatok. Ha szociális média nem is volt akkoriban (Facebook és társai), de könyvtár, könyvesbolt volt, igenis, összeszedhettem volna a szükséges tudást. Nekem senki sem mondta, hogy ez a tudás ugyan ösztönös, de az első lépésekre és a folyamat megértésére ugyanúgy készülni érdemes, mint egy vizsgára. Mert az. Lehet jól csinálni és lehet fűhöz-fához kapkodva abszolválni, örökös bizonytalansággal (jó, a bizonytalanság akkor is adott lehet, amikor tudja az ember, mit csinál és azt miért). Csak nincs ellenőrző és nem osztanak jegyeket érte. De megbukni ugyanúgy lehet. Nem ezt láttam a környezetemben, hogy bárki is előre tanult volna rá. Az előre készülés meg kimerült abban, hogy beszerezték a kiságyat, cumis üveget, stb., de pszichésen rákészülni? Megérteni, de legalábbis felfogni „előre” a folyamatot, ami bennük zajlik? Márpedig az ösztönök baromi sok bajt képesek csinálni felkészülés nélkül. Mert eljut oda az ember, ahová el kell jutnia, naná, hogy eljut: de milyen áron?

Dr. Belső Nóra 1993 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben dolgozik. Meggyőződése, hogy a lélekkel foglalkozni egyet jelent a mások iránti nyitottsággal, érzékenységgel. Munkája közben sokszor tapasztalta, hogy az emberek problémái nem köthetők egyetlen betegséghez, hanem tágabb szemléletű segítségre van szükségük. Izgalmas kérdésnek tartja az emberi kapcsolatokban rejlő folyamatok törvényszerűségének és megértésének biológiai aspektusait. Szerencsére a tudományos élet abba az irányba hald, hogy a test és lélek fogalmát ne elkülönülten, hanem egységként kezelje. Előadásaiban ezt a szemléletet juttatja érvényre. abelso.jpg

Praktizáló orvosként leginkább a hangulatbetegségek területén mélyítette el tudását. A gyógyító munka mellett másik fontos tevékenysége a kutatás, hazai és nemzetközi kutatómunkákban vesz részt. Több nemzetközi és hazai klinikai és elméleti kutatócsoporttal dolgozik együtt, továbbá részt vesz szakterülete oktatási feladataiban is. Vallja, hogy az egészséges társadalom alapja az egészséges lelkű ember és család. Ebben a szellemben dolgozik és gyógyítja pácienseit. 

Kiemelt profilja a gyógyításban

- mindennapi stressz és annak következményei: hangulati labilitás, alvás problémák, szorongás, pánik
- depresszió és bipoláris betegség
- pánik szindróma
- súlyos szorongásos állapotok, félelmek
- párkapcsolati és szexuális problémák
- női lelki problémák: szülés utáni és változókori depresszió és szorongás

Forrás: Nyitott Akadémia


Tehát hazaértünk az újszülött picimmel (picinkkel), és próbáltam ösztönből csinálni, amit lehet, folyamatosan figyelni kisfaim rezdüléseire, sírásait megtanulni, tisztába tenni, etetni a fogyó tejemmel, és… magamat is ellátni, a vágott gátsebet, a feszülő melleket, az irgalmatlanul fájó mellbimbókat, és egyéb, különféle fájdalmakat, kezelni a hormonális változásokból adódó hangulatváltozásokat (kezelni.. ugyan már… utána kullogni és nem érteni). Meg a háztartást ellátni… valamennyire… semennyire.
Hát nem ment, én pedig süllyedtem a depresszióba.
Hogy én fogom megölni a fiamat, mert nem tudom, mi a baja.
Hogy milyen anya vagyok én, akinek fogalma sincs semmiről.
Hogy miért szalad a lakás folyton, én pedig egyre kimerültebb és kimerültebb vagyok.
Hogy a férjem, amikor panaszkodtam neki, nem bírom, a maga keresetlen módján sokkolt: nem kellett volna gyermeket vállalni, már késő. Örökre megbántott ezzel a mondattal, akkor is, ha rettentő sok idő óta vágom, hogy miért így csinálta. Nem értett máshoz, csak a sokkoláshoz. A gyermek vágyott és előre eltervezett volt részéről is, ergo, nem ezért mondta, amit mondott, hanem azért, hogy kivágja belőlem a bizonytalanságot, és hogy magamból nyerjek erőt az elkerülhetetlenhez. Hogy ”nőjek fel a feladatokhoz”. Nem az a lelkizős típus volt, hanem sebész: pillanatnyi tétovázás nélkül körülhatárolt és vágott, a többi az áldozat dolga, gyógyuljon.
Sosem bocsátom meg anyámnak sem, hogy csak a fiam hat hetes korában jött el először megnézni a gyermeket: „tudod, kislyányom, le kellett törni a tengerit”, mondta.

Én pedig csaknem belepusztultam a lelkiismeret furdalásba, a szorongásba, a folyamatos készenlétbe, a kimerültségbe, önmagam fájdalmaiba, a tapasztalatlanságomba, a felelősségbe, amit a gyerekem ellátása és élete iránti elköteleződésem okozott. Hat hetes korára összeszoktunk a kisfiúval. Megtanultam őt, amennyire lehetett. Nyugodt.. na az nem voltam, bő fél év telt el, mire valakire, aki nem az apja és nem én vagyok, rá mertem bízni.

Nos, ez az én történetem, és azért osztottam meg veled, kedves olvasó, hogy neked nem kell így járnod, te lehetsz bölcsebb, de legalábbis felkészültebb a témában.
Itt ez a könyv, amely kiváló mankóul szolgál az önmagad és környezeted megértéséhez vezető úton. „Mama-, papa-, és bababarát könyve azoknak szól, akik boldog párként, felelős módon szeretnének gyereket vállalni és nagyobb buktatók nélkül kívánják „végigcsinálni” azt a bizonyos 9 hónapot, megélni a Nagy Napot, átvészelni az új helyzetben óhatatlanul kitörő viharokat, feldolgozni az esetleges veszteségeket. Hogy a gyermek születése valóban áldás és öröm legyen!”

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre, a Jaffa Kiadónál mindig kedvezménnyel beszerezheted!

aszules.jpg

 

 

Köszönjük, Jaffa Kiadó!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr8613474757

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.