"Szóval, Özséb egy nem átlagos panelproli, akinek mégis átlagosan kell élnie, amit egyébként marhára gyűlöl. Ki akar átlagosan élni? Különben is, a bejelentés – és ezzel a szóval is sokat találkozunk majd a regényben – nagyon felzaklatja őt. Ezért úgy dönt, úgy ébred, hogy megöli magát: véget vet földi életének.
Hogyan telik az utolsó napja? Önnek hogyan telne? Biztosan nem így, mint ahogyan neki… Különben is, hogy lehet valakinek ilyen hülye neve, hogy Özséb?"
Emberiség!
Nem voltam oda értetek. Képmutatóak vagytok. Az irántatok érzett megvetésem persze nem lett volna elegendő ahhoz, hogy megöljem magam, de, sajnos, ki kell jelentenem, hogy a veletek eltöltött közel harminc évem nem győzött meg arról, hogy érdemes élnem miattatok, vagy veletek.
Szerelem. Ezzel a szarral kábítjátok az agyatokat. Zsebkönyveket vesztek, hogy szerelmes idézeteket köphessetek szerteszét mindenhol. Keresitek az igazit. Mámoros érzelmekben akartok fürdeni A szerelem viszont újra és újra elmúlik. A szeretetet meg senki sem értékeli, csak karácsonykor hallunk róla eposzokat. A szeretetek korlátozott, egyirányú. Viszonylag szűk réteget vagytok képesek kedvelni, meg magatokat. A gyermek az egyetlen emberi lény, amely még értékelhető. Őszinte, és még tud szeretni. De ahogy növünk, fertőzzük egymást, és a szeretet egyre zsugorodik, egyre értéktelenebbé válik, végül korlátozódik, nagyjából öt-tíz emberre, vagy kevesebbre.
Azt hiszem, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint Özséb. Önző? Igen. Természetes tulajdonság, minden ember, minden állat önző. Az önfeláldozás nagyon kevesek sajátja, és nagyon kevesekért tenné meg bárki is. Az élethez, a sikeres élethez önzőség is kell. Filozófus? Igen. Ki ne gondolkodott volna el a világ nagy dolgain, összefüggésein, és ki ne hinné úgy, hogy bizonyos dolgokra ő érti a legjobban a választ? (Még ha ezt be sem vallja soha, senkinek, tán saját magának sem.)
Megosztó? Igen. Nincs olyan ember, akit mindenki szeretne, kedvelne, és nem is kell, hogy legyen. Minden ember tele van hibákkal, és ez így van jól.
Rendkívül jól látja a világot Özséb (azaz Alex), csak egy dolgot felejt el: a világnak igenis van szép oldala is. Észre kell venni ezt az oldalát, és még ha sokszor undorodunk más emberek viselkedésétől, vagy egyáltalán az emberiségtől, ha felbosszantanak a napi politikai, pénzügyi kérdések, ha szívünk szerint felnégyelnénk a szomszédot, mert szerintünk képtelen a normális társas együttélésre, ha szívat a főnök, a tanár, a tesó vagy a szülő… túl kell rajta lépni időnként. Nem elfelejteni kell, és naivan szemlélni a világot, egyszerűen néha csak el kell engedni a gondokat. Kiírni, kimozogni, vagy végiggondolni más szemszögből is egy szituációt. Észre kell venni a jót, még ha ez szubjektív fogalom is.
Már előtte is úgy véltem, de ez a könyv, a nyelvezete, a használt kifejezések a sok trágárság mellett is meggyőzött arról, hogy Alex egy rendkívül értelmes, művelt, olvasott ember. Ezzel a kettős, de mégis egymás mellett megférő nyelvezettel győzött meg leginkább, hogy ez a könyv inkább zseniális, mint ökörség. Bár még biztos így sem vagyok a dologban, de azt hiszem, ez a lényege :) Alex a kinézetével, merészségével, és most ezzel a könyvével fricskázza az emberiség orra alá a képmutatását. Mert azok vagyunk. Képmutatók.
És úgy vélem, ezzel a könyvével ő azt tette, amit a korábbi bekezdésben írtam: kiírta magából.
Kövess minket Facebookon!
