Éltető csillagunk meséi

2018. január 19. 07:51 - Arthur Arthurus

Az égbolt mítoszai 1. - A Nap

Elődeink képzeletét a csillagos égbolt épp úgy megragadta, mint a miénket. Számtalan csillagképhez és égitesthez kötődik mindenféle mitológiai történet, ebben az új sorozatban az égbolt mítoszait vesszük sorra, kezdve központi csillagunkkal, a Nappal.

Tudományos értelemben a Nap egy egyszerű csillag, nem is túlságosan nagy, egy a több száz milliárdnyi csillagból. Egy jórészt hidrogénből álló gázgömb, amelynek magjában állandó nukleáris fúzió megy végbe, a körülötte keringő bolygók mozgásban tartója. Nekünk is központi szerepet tölt be életünkben: nélküle nem lenne élet a Földön. Érdekes, hogy az őskorból kevés ábrázolás származik, ami egyértelműen a Napot jelöli. A legtöbb felső-paleotikumból (kb. 40000 éve) származó barlangrajz a vadászatot és a termékenységet örökíti meg, de akad néhány kivétel is. A zimbabwei Inanke-barlangban pl. találtak őskori napszimbólumokat, de nem ez az általános. A Nap-kultusz, úgy tűnik, a letelepedés korával kelt életre, ez a legtöbb mitológiában is megfigyelhető. A görög regékben sem jut valami fontos szerep Héliosznak, Hyperion és Theia utódjának. Úgy hitték, hogy nyugat felé utazik az égen Éosz, a hajnal előfutáraként, de nagyon kevés mítosz szól kifejezetten róla. Apollón, a fontos olümpiai isten csak jóval később ölti magára a napisten tulajdonságait.

Inanke-barlang

Az ókori Egyiptom volt az első, amely fontos szereppel ruházta fel a Napot: Ré, a napisten volt a legfőbb teremtő, aki más-más alakot vett fel amikor felkelt (Kephri) és amikor lenyugodott (Atum), és ő volt később Hórusz is, akit aztán a görögök Apollónnal azonosítottak. Kephri, a hajnali napisten jelképe egy szkarabeusz volt, amely a napkorongot végiggörgette a horizonton. Ebből a hieroglifából, a szkarabeuszból fejlődött ki később a nyári napforduló csillagjegyének alakja, a Rák. A Rák jele az asztrológiában, ahogy a szkarabeusz hieroglifa az egyiptomiaknál, az életet, a megújulást jelképezte. A Nap a legnagyobb tiszteletnek Ehnaton fáraó rövid vallási megújulása idején örvendett, aki Atont, a napkorongot minden más istenség fölé emelte. Ez az elképzelés később a római császárok napkultusza idején újjáéledt.

Rómában is nagyon tisztelték a Napot, a napkultusz egyik első jele volt a perzsa eredetű bikaisten, Mithrász kultusza, a Bika csillagkép előfutára. Sokszor ábrázolták úgy, hogy Mithrász a Nappal együtt lakmározik, és a mitológiához illő paradox módon Mithrász volt az, aki mint napisten, elpusztította a Bikát. Később ezen formája átvette a Héliosz, a napisten vagy Sol Invictus, vagyis Legyőzhetetlen Nap nevet, mindhárom ugyanazt jelölte.
A Mithrász-kultusz másik szála a főníciaiaktól ered, Baál napistentől, akit egy fekete kővel jelenítettek meg. Az i.sz. 2. századtól a Római Birodalom területén is nagyon népszerű lett Baál, 218-ban pedig, amikor Elagabalus császár felvette a Sol Invictus Elagabalus nevet, hivatalossá is vált a napkultusz. A császár, aki hivatalosan a Caesar Marcus Aurelius Antonius Augustus névre hallgatott, később Heliogabalus néven is ismertté vált. Aurelianus császár 270 körül megpróbálta visszailleszteni a hagyományos római vallás keretei közé a napkultuszt, a napistent Deus Sol Invictus néven emlegette. Ez tartott Constantinus uralkodásáig (312-337), aki hivatalos római államvallássá tette a kereszténységet, kiszorítva ezzel a napkultuszt.

Ám mint mindig, az új most is merített a régiből. A Sol Invictus ünnepét december 25-én ülték, a kereszténység keretein belül pedig elkezdték a saját legyőzhetetlen királyukat ünnepelni ugyanekkor.

A közép-amerikai napimádat még jelentőségteljesebb volt, az azték mitológiában a teremtéstörténet az Ötödik Nap generációjával ér véget (a Nap itt korszakot, érát jelöl), ami a föld, a szél, a tűz és a víz Napjának korát követi. Ekkor a Nap megáll, és az isteneknek fel kell áldozniuk magukat, hogy ismét mozgásba lendítsék. Quetzalcoatl, a Tollaskígyó isten kivágja az istenek még élő szívét, és megteremti a "Nahui Ollint", vagyis a mozgó Napot. Ez a mitológiai alapja az aztékok szívet kivágó véres áldozatainak, amelyeket a Napnak ajánlottak.

Az észak-amerikai pueblók körében az Oshatsh, vagyis a látható, fizikai Nap, ami a látható fényt kibocsátja, nem más, mint egy árnyékoló ernyő, amely megszűri a Nagy Szellem átható, vakító fényét. Ugyanennek volt a híve (a pueblók hitének ismerete nélkül) az itáliai neoplatonista filozófus, Marsilio Ficino is (1433-1499). Ő azt vallotta, hogy két képességünk révén "látunk", az egyik a hagyományos gondolkodás, a másik a magasabb intellektus. Utolsó, De Sole címet viselő művében azt írta, hogy a Napnak két fénye van, az egyik a hagyományos fizikai fény, a másik pedig a rejtett spiritualitást megvilágító.

Látható, hogy éltető csillagunk, a Nap éppúgy megragadta eleink figyelmét, ahogy a csillagos égbolt is. A sorozat következő részében állandó kísérőnket, a Holdat övező mítoszokat vesszük sorra.

Ki volt Arthur király? Kattints ide, ha érdekel!

Kövess minket Facebookon!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr5713575549

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.