Szólíts a neveden - Az idei Oscar-gála legnagyobb esélyese

2018. január 26. 06:49 - Arthur Arthurus

Filmajánló - Call Me by Your Name (Szólíts a neveden)

A 18 jelöléssel és 5 díjjal, köztük a legjobb filmnek, legjobb rendezőnek, legjobb színésznek járó díjakkal elismert alkotás, a Szólíts a neveden végre a szélesebb magyar közönség elé is elérkezik. Egy gyönyörű és időtlen film a soha nem múló nyárról, a szerelemről és a szenvedélyről, azokról a megfoghatatlan, erős, csak egy-egy pillanatra fellángoló majd elhamvadó érzelmekről, amelyeket csak nagyon ritkán vált ki belőlünk bármi vagy bárki. 

A történet valahol Észak-Olaszországban, 1983 forró nyarán játszódik. Bár erős szó ide a történet, ugyanis ebben a filmben vajmi kevés történet van. Nem a történet a lényeg. Az idő, a múló érzelmek, a szerelem - ez a lényeg. Az archeológus professzor (Michael Stuhlbarg) minden nyáron és ünnepekkor az észak-olaszországi nyaralójukban pihen a családjával, feleségével és 17 éves, Elio nevű fiával (Timothée Chalamet). Minden nyáron meghívja magához hat hétre egy ifjú tanítványát, 1983 nyarán az amerikai Oliver (Armie Hammer) lesz a szerencsés. A két fiú eleinte közömbösnek tűnik egymás iránt, de hamarosan fellobban köztük a szikra, és a szenvedélyek viharában találják magukat. 

De ebben a filmben nincs semmi negatív, csupán az érzelmek, a testiség, az érzékiség játszik főszerepet. Nincs elutasító, elítélő, rideg társadalom, nincsenek kiakadó és ítélkező szülők, hiszen a rendező, Luca Guadagnino nem a teljes valóságot akarja megmutatni, csupán a valóságnak egy teljesen megfoghatatlan részét. Vajon mikor lobbanunk szerelemre egy másik ember iránt? Egyáltalán felismerhető, megidézhető, bemutatható ez a pillanat? Mikor van szó sima testi vágyról, és mikor fordul át ez valami másba? Guadagnino most sem egy átlagos filmet készített, és ez egy olyan különleges darab lett, ami bár két férfi (fiú?) szerelmét mutatja be, még sincs benne semmi az ilyenkor megszokott dolgokból. Nincsenek kínos, feszengős jelenetek, csupa természetesség, a két főszereplő között nagyon megvan az egyensúly. Nincs külvilág, az észak-olasz forró nyár, a szerető család, a hangos ismerősi kör magába zárja a fiatalokat. Van viszont rengeteg tehetség, Elio ugyanis tehetséges zenész, van rengeteg érzékiség, ami épp úgy hihetően és természetesen működik fiú-lány között, mint fiú-fiú között, ódon, olykor ókori hangulat, elvégre egy archeológus professzorról van szó, de mégis közbeszól az élet, a társadalom. Ez a hat hét egy olyan ajándék mindkettejüknek, ami nem sok embernek adatik meg életük során. Ritka az a pillanat, amit ez a film megfogott. Amikor két ember között olyan érzelmek, olyan szenvedély feszül, amilyen a fiatal, még önmagát kereső, de pont tapasztalatlansága és esetlensége miatt valódi és hús-vér Elio és a pár évvel idősebb, magabiztosabb Oliver között, akkor nincs helye kérdéseknek. Ez az a fajta kapocs, ami örökké összetart két embert, még ha soha többé nem találkoznak. És ez az, ez a kapcsolat, ez a barátság, aminek szükségszerűen véget kell érnie. Ez az, amikor az ember szíve valahol belül kettéhasad, de soha, a legelején sem érez fikarcnyi megbánást sem, mert annyival többet adott, annyival többet ért, amíg tartott, hogy a kettéhasadt szív sem csinálna semmit máshogy, ha elölről kezdhetné. 

A film látványvilága egyébként meglepően nyolcvanas évek. A ruhák, a járművek, a környezet, de még valahogy a színek is. Hihetetlen, mennyire magával tud ragadni a hangulata, ott sétálunk mi is valahol Észak-Olaszországban, felnyúlunk a fára, és leszakítunk egy barackot, miközben hallgatjuk Elio csodálatos zongorajátékát, vagy a bölcs professzor és a kedves amerikai srác beszélgetését. Ott ülünk az asztalnál, a hangos, kissé kínos ismerősök miatt feszengünk. Egy picit lassan indul be a film, de a végére bele tudunk süppedni a lassabb hömpölygésbe. Ez egy hamisítatlan, valódi romantikus dráma, és nagyot dob az egészen az éles eszű és bölcs professzor pár perces monológja. Lehet, hogy hiteltelen, mert a nagy többség nem azt mondaná a fiának, amit ő. De gyönyörű és igaz. Ez volt az a pont, amikor szemernyi kétségem nem maradt: ez a film megérdemelte a díjakat, amiket kapott. A kémia a két főszereplő között működött, bár eleinte voltak esetlenségeik, a természetesség hamar győzött. De nem ilyen minden fiatal, tapogatózó szerelem? Esetlen, néhol kínos, de minden rosszindulat nélküli, egyszerű és szép. 

Ezek után nagyon kíváncsi leszek André Aciman könyvére is, ami hamarosan megjelenik Magyarországon az Athenaeum Kiadó gondozásában. (Ide kattintva előrendelhetitek a kiadótól kedvezményes áron.) A film már magasra tette a mércét, nemsokára kiderül, hogy mindig igaz-e, hogy a könyv jobb, mint a film. (Egyébként nálam nem mindig, kíváncsi leszek, itt mi a helyzet :))

Kövess minket Facebookon!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr5613603379

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

commentes nikk 2018.01.27. 05:47:30

Ó, hát ez kihagyhatatlannak tűnik....
süti beállítások módosítása