Néha az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret

2018. március 09. 07:48 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Colleen Hoover: Velünk véget ér

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. 

Figyelem! Ez a poszt spoilereket tartalmaz! Csak akkor olvasd tovább, ha olvastad már a könyvet vagy nem zavar a spoiler!

Nem könnyű erről a könyvről írni, ami az év legjobb könyve lett nekem - és ez igen bátor kijelentés, tekintve, hogy az év második olvasmánya volt számomra. Amikor kezembe vettem a könyvet, már tudtam, miről szól, mivel beleolvastam pár értékelésbe. És nagyon-nagyon kíváncsi voltam, és nagyon-nagyon nem akartam. Nem mondanám, hogy másképp látom ezt a dolgot, mint eddig. Továbbra is úgy gondolom, hogy ha egy nő vagy egy férfi bántalmazó kapcsolatban él, akkor tovább kéne lépnie. Ne legyen gyáva, ne legyen kapcsolatfüggő, ne legyen olyan erős, hogy elvisel még többet.

"– Néha… amikor nagyon hiányzik… azt mondom magamnak, 
hogy nem is volt olyan rossz. Talán el bírnám viselni a 
legrosszabb pillanataiban, hogy az enyém lehessen a legjobb 
pillanataiban is."

Persze egészen más a helyzet, amikor még szereted azt, aki bántott. Minden ilyen helyzet más és más, és benne kell lenni, hogy értsük. Ryle karakterét CoHo úgy alkotta meg, hogy nagyon megszereted. Aztán pedig nagyon megsiratod. Meg akarsz neki bocsátani, holott nem szabadna. 
CoHo, mint a végén leírja, a saját szülei történetét mesélte el. Két és fél éves volt, amikor kilesett a függöny mögül, és látta, amint az apja a tévét hozzávágja az anyjához. Még nem volt három éves, amikor az anyja lépett, elvált, és vele és az 5 éves nővérével együtt a saját lábára állt. Hihetetlen nehéz és merész döntés. Nem szabad, hogy függjünk a másiktól. Semmilyen módon, de főleg nem anyagi értelemben. Bármikor történhet bármi, nem szabad belesüppedni egy kapcsolatba. Különösen akkor nem, ha az bántalmazó. Két embernek, akik egymást választották, szeretni kéne egymást és segíteni, és nem rettegni, hogy vajon milyen hangulatban ér haza, vajon mikor üt meg legközelebb. És nem örülni annak, hogy most csak egy pofon volt, holott előtte jól helyben hagyott… meggyőződésem, hogy azok a(z általában) nők, akik folyton visszamennek egy ilyen bántalmazóhoz, akik folyton elviselik, amellett, hogy bizonyos értelemben erősek, gyengék is. Sérültek. És ez nem az ő hibájuk feltétlenül. A legtöbb ember őket hibáztatja, hogy miért nem lép le. A legtöbb ember nem a bántalmazót kéri számon, hogy ugyan miért bántod azt a nőt/férfit, aki szeret, akit elvileg szeretsz?

"Tizenöt másodperc. Csak ennyi kell, hogy valakit teljesen más színben lássunk, mint korábban. 
Tizenöt másodperc, amit sosem kapunk vissza."

Az első eset, amit leír, az a szülei első esete. Kapcsolat elején, jó kis bort isznak, kicsit már becsíptek, készül a vacsora. A ragu odaégett, Ryle kesztyű nélkül fogja meg, és azonnal elejti, megégeti a kezét, a kaja a földön, az üvegtál széttörve. Ryle egyébként idegsebész, aki két nappal később készül élete egyik legfontosabb műtétjére, sziámi-ikreket választanak szét. Lily kicsit már becsípve először csak nevetni tud. Amikor odamegy, még mindig nevetve, hogy megnézze, hogy van a keze, Ryle megüti. Elesik, beveri a fejét a konyhaszekrénybe. Ryle azonnal rájön, mit tett, bocsánatot kér, de Lily nem akarja, hogy a közelében legyen, ellöki. Így az egyik üvegszilánk beleáll a tenyerébe, abba a kezébe, amivel műtenie kéne. De ekkor őt nem érdekli a keze, a műtét, csak Lily érdekli.

Úgy gondolom, hogy ez az eset talán megbocsátható. És igen, kell az, amit Lily mondott: hogy ha még egy ilyen, akkor már tudni fogja, hogy nem véletlen, és elhagyja. Igen.

„Valójában sokkal nehezebb ráparancsolni a szívünkre, hogy ne bocsásson meg valakinek, akit szeretünk, mint egyszerűen megbocsátani az illetőnek.”

Második alkalommal Ryle megtalálja Atlas (Lily gyerekkori szerelme, az első az életében) telefonszámát a telefon hátulja mögé rejtve. Harmadik alkalommal pedig rájön, hogy azt a szeretett hűtőmágnest Atlastól kapta, és megtalálja a naplóit is, amiben a vele való kapcsolatáról írt még 15 éves korában.

„Mindenki érdemel még egy esélyt. Főleg azok az emberek, akik a legtöbbet jelentik nekünk.”

Negyedik alkalom már nincs. Lily nem akar olyan lenni, mint az anyja, nem akar a saját apjával együtt élni, nem akarja azt, hogy a születendő kislányuknak ugyanúgy gyűlölni kelljen az apját, ahogy ő gyűlölte a sajátját. Őt sosem bántotta, csak az anyját, de ez elég.

Miután nagy nehezen elmondja Lily az egészet a legjobb barátnőjének, aki mellesleg Ryle húga, nagyon tetszik a válasza. Mint Ryle húga, nagyon örülne neki, ha megtalálná a módját, hogy megbocsásson a bátyjának. De mint a legjobb barátnője, soha többé nem állna szóba vele, ha megbocsátana.

„Az embereket folyton az foglalkoztatja, miért nem lépnek le a nők. De hol vannak azok, akik azon elmélkednek, miért kell egyes férfiaknak egyáltalán agresszívnak lenniük? Nem kizárólag őket kellene hibáztatni inkább?”

Egy kicsit Ryle hátteréről… hat éves volt, amikor a szülei szobájában a bátyjával együtt megtalálták a töltött fegyvert. Játszottak vele. Véletlenül lelőtte a bátyját. Sokáig nem találták meg őket, ő pedig próbálta a kiloccsant agyvelőt visszarakni a bátyja fejébe, hogy úgy biztos rendbe jön majd. Azóta kezelésre jár, és dühkitörései vannak, nem tudja kontrollálni az érzelmeit. Amikor bántja Lily-t, akkor nem önmaga. A legtöbb valódi bántalmazónak nincs ilyen mentsége. A legtöbb bántalmazó pontosan tudja, mit csinál, és az egész a hatalomról és a frusztrációkról szól. Nem tudom őket megérteni, nem tudom őket sajnálni, azzal együtt, hogy a legtöbb esetben náluk is van valami ok. Vagy egy apa, aki bántalmazott, vagy elhanyagoltság, vagy az alkohol hozza ki a legrosszabbat… de akkor is.

„Egyelőre fel sem tudom fogni, hogy gyereket várok ettől az embertől. Itt lakik bennem egy emberi lény, akit együtt teremtettünk.És mindegy, hogyan döntök végül – akár arra jutok, hogy maradok, akár arra, hogy elmegyek –, egyiket sem kívánom a gyerekemnek. Csonka családban nőjön fel, vagy olyanban, ahol rendszeres a bántalmazás? Máris cserben hagytam ezt a gyereket az életben, pedig még egyetlen nap sem telt el azóta, hogy egyáltalán tudomást szereztem a létezéséről.”

CoHo apja apaként igazán jó ember volt. Aztán két évre rá, hogy a szülei elváltak, az anyja megismerkedett valakivel. Ez a példa megmutatta számukra, milyen is egy igazi kapcsolat. A mostohaapja mindig ott volt neki, ő nevelte fel, szerette, de sosem állt az útjukba az igazi apjával, aki végül az egyik legjobb barátja lett a lányának. Vannak ilyen emberek. A legtöbb bántalmazó csak a kapcsolatukban az. Lehet, hogy a másik hozza ki belőlük, ki tudja. De a legtöbben nem bántanak senki mást, csak azt, akit szeretnek.

"Már nem Ryle hangját hallom. Csak apám szavai szólnak a fülemben. 
„Ne haragudj, Jenny. Véletlen volt. Annyira sajnálom.” 
– Ne haragudj, Lily. Véletlen volt. Annyira sajnálom."

Nem érdemelte ezt Lily azért, mert Ryle hülye volt és megégette a kezét. Nem érdemelte ezt azért, mert megtartotta Atlas telefonszámát, épp olyan esetekre, amikor félnie kell a szerelmétől. Nem érdemelte ezt azért, mert megtartotta az első szerelmétől kapott ajándékot, mert megtartotta a fiatalkori naplóit. Még akkor sem tehette volna ezt Ryle, ha rajtakapja őket az ágyban. Egyszerűen nem. És igen, noha érthető Ryle háttere, érthetőek a szituációk, akkor sem. Nincs rá joga.

"– De anyu, meg akart erőszakolni! 
Anyám lehajtotta a fejét, és vágott egy grimaszt. 
– Nem így megy ez, Lily. Házasok vagyunk, és a házasság néha egyszerűen… Fiatal vagy hozzá, hogy ezt megértsd. 
Egy percre néma csend lett, amit aztán én törtem meg. 
– Remélem, soha nem fogom megérteni."

Sajnos a legtöbb embernek, és mondjuk ki: a legtöbb nőnek nincsenek olyan barátai, olyan családja, olyan mankói, mint Lilynek. Nem tudna megélni egymaga a gyerekkel. De ettől még azt mondom, lépni kéne. A bántalmazó nem fog megváltozni. Ne alacsonyítsuk le a saját önbecsülésünket annyira, hogy elviseljük, hogy valaki ok nélkül bánt.

Fájdalmasan szép történet volt ez is. Colleen Hoover már régóta a kedvenc szerzőim között van, de eddig még sosem írtam egy könyvéről sem - nem véletlenül. Túl mélyen érintettek ahhoz. Legalábbis a legtöbb. Idén még három CoHo könyv jelenik meg nálunk, és tudom, hogy azokat is nagyon fogom szeretni. Igazából már várom, mikor törik meg a varázs. Mikor lesz az a pont, melyik lesz az a könyv, amivel már nem varázsol el CoHo. Egyelőre ez nem jött el.

„Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval azután is, hogy elvonult a dagály. ”

Ha érdekel a könyv, a borítóra kattintva a Könyvmolyképző Kiadó oldaláról megrendelheted:

 

Érdekel egy másik CoHo könyv? Itt olvashatsz róla!

Kövess minket Facebookon!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr2213703002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GReni 2018.08.23. 11:47:39

Jól kitoltam magammal: tegnap este 11-kor kerestem valami olvasnivalót, ez a könyv jött szembe. Hát úgy beszippantott, hogy végig is olvastam (igazán frissen indultam munkába 2 és fél órányi alvás után, gondolhatjátok...). Szomorú és szép. Magával ragad, beszippant, időnként megríkat, időnként üvöltenél a szereplőkkel, aztán bármit megadnál, hogy megölelhesd és megvigasztald őket. És Arthur, pont az utolsó idézetet jelöltem meg a könyvben, mint a kedvencem :)