A Magvető Kiadó újabb kötetet hozott el gyönyörű új köntösben a mágikus realizmus legnagyobb regényírójától, Gabriel García Márquez-től. Ezúttal a legendás szerző elsőként megjelent műve került sorra, az eredetileg 1954-ben kiadott Söpredék című regény.
Ebben a darabban is egy sajátos latin-amerikai légkörbe vezeti el az olvasót, a maga teremtette forró, száraz, hétköznapi, kissé babonás kolumbiai falu, Macondo mikrotársadalmába. Ugyanezen a helyen játszódik későbbi mesterműve a Száz év magány is.
A történet egy orvos köré épül fel, akit a falu lakói nem hajlandóak eltemetni. Az orvos különös figura volt, remeteként, magányosan élte életét, aki végül öngyilkosságba menekült. Persze nem csupán valami elvont, meg nem értett különc volt. Különös életét és tragikus halálát a babonás Macondo falu lakosai szemén át ismerjük meg.
"Ez már nem is ember. Olyan, mint egy hulla, akinek a szeme még nem halt meg."
Ötletes megoldást választott Márquez a történet elmesélésére, mert három szereplő meséli el különböző nézőpontok, értelmezés alapján az orvos útját. A doktor, - aki a szerző későbbi regénye, a Száz év magány kultikus figurája, Aureliano Buendía ezredes ajánlólevelével érkezett a faluba - öngyilkosságával felbolygatja a falu lakóit, eltemetni sem hajlandóak a különös figurát.
Magányos, drámai életútja arra sarkall három generációt, hogy elmesélje történetét. Az ezredes, annak megkeseredett lánya és ártatlan unokája emlékezéseiken keresztül megmutatja nem a doktor mindennapjait, hanem a falu múltját, jelenét, jövőjét, felemelkedését és bukását.
A történet néhol kissé lassan hömpölyög, és ugyan vannak érdekes aspektusok a különböző nézőpontok miatt, a sztori háromszori elmesélése időnként mégis unalmasnak tűnhet, de a bravúros belső monológok azért érdekessé teszik a művet. Mint például a következő gondolat a kisfiútól:
"Mindig azt hittem, hogy a halottra kalapot szoktak tenni. Most látom, hogy nem. Látom, merev a feje, és kendővel van az álla felkötve. Látom, hogy egy kicsit nyitva van a szája, és a lila ajka mögül kilátszik a foltos, szabálytalan fogsora. Látom, hogy vastag, püffedt a nyelve, az egyik oldalán össze van harapva, és egy kicsit sötétebb, mint az arcszíne, amely olyan, mint amikor zsineggel elszorítja az ember az ujja végét. Látom, nyitva van a szeme, és kerekebbre tágult, mint az élőké; sóvárgó, kidülledt a szeme, a bőre pedig olyan, mint a döngölt, ázott föld. Azt hittem, hogy a halott nyugodt, alvó ember, és most látom, hogy éppen az ellenkezője. Látom, hogy éber és dühös, mint a vita hevében felindult ember."
Nehéz nem látni és érezni a Száz év magányt olvasás közben. A helyszín azonos, a történések pedig itt is folyamatosan keverednek, ugrálunk az időben és a mementók között, és csak a regény végére áll össze kerek egésszé. Volt egy olyan fura érzésem, mintha a mestermű nulladik, felvezető részét olvasnám.
És bár már ebben a regényben is érezhető a szerző megnyerő stílusa, inkább szárnypróbálgatásnak tűnik későbbi legendás műveihez képest. Az biztos, hogy Márquez rajongóinak ez is tetszeni fog, de ha még sosem olvastál tőle, akkor ne ezt válaszd elsőnek. Érdekesebb a már kiforrott író művei után megismerni, hogy honnan is indult a munkássága.
Köszönet a Magvető Kiadónak ezért a kiváló kötetért, melyet a borítóképekre kattintva kedvezményes áron megvásárolhattok a kiadótól!
Kövess minket Facebookon!
