Mi maradunk? Rutinunk van a túlélésben?

2018. április 13. 07:53 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Jásdi István: Mi maradunk!

A Jaffa Kiadó nemrégiben megjelent, még ropogós új kötete, Jásdi István regénye, a Mi maradunk! egy több generációt felölelő családregény, megismerjük a családjának a történetét egészen a 19. század végétől, ott vagyunk az 56-os forradalom napjain, ott vagyunk a háborúkban, ott vagyunk, amikor épül és szépül a szép új világ, és ott vagyunk, amikor 1989-ben ezt - látszólag és ideiglenesen - leváltják. 

A legtöbben ismerjük a nagyszüleinket. De csak már mint idősebb emberek, és el sem tudjuk képzelni őket gyerekként, fiatalként. A szüleinket már kicsit jobban ismerjük, de őket is felnőtt emberként ismerjük meg. A gyerekeink növekedését az első perctől végignézhetjük, de talán pont ezért, a szemünkben ők mindig gyerekek maradnak. "Bezzeg az én időmben..." Elvégre az újabb generáció csakis silány mása lehet a régebbinek, a miénknek, míg a mi generációnk szükségképpen jobb, erősebb, mint a minket megelőző. Gondolják ezt sokan, minden generációból... így az összeálló családtörténetek megmaradnak absztrakt, elvont gondolatszövedékeknek. Sosem ismerjük meg egészen a másik embert, legyen az a szülőnk, nagyszülőnk, férjünk, feleségünk, gyerekünk. Mindig azt látjuk, amit látni akarunk, és nagyon fontos: amit látni tudunk. Amit látni engednek. Amit a saját tapasztalataink és a fejünkbe vert társadalmi dogmák miatt láthatunk. Nehéz ezen felülemelkedni. Nehéz elképzelni a szülők küszködését. A szerelmeiket. Amikor választások előtt álltak. A gyerekkorukat. Nehéz túllátni azon a homályos, karcos szemüvegen, amit születésünk pillanatában ránk adtak, és a környezetünk, a társadalmunk, a rendszer, amiben élünk, folyamatosan átfesti, összekoszolja, itt-ott picikét megtisztítja, de mégis homályban tartja.

"Nagypapa csak akkor csukja be az ablakot, ha politizál vagy a Bíbíszít hallgatja. Andris unokatestvérem szerint nagypapa öreg reakciós. (...) Andrisnak nagypapával kapcsolatban igaza lehet, én is észrevettem, hogy nem veszi észre, mennyivel jobb az élet a munkások és a dolgozó parasztok országában, mint amikor az urak voltak Magyarországon az urak. Az iskolában mi, gyerekek már képzettebbek vagyunk. Tavaly, harmadik elején még kórusban szavaltuk, hogy "Éljen Sztálin, éljen a hetvenéves... tanítónk, apánk!" Vagy valami ilyesmi. Kezdem elfelejteni, mert egy éve már nem szavaltuk. Nagyapa, ha megörvendeztettük avval, hogy neki is elmondtuk, mindig azt mondta, hogy neki nem apja! Érthető. Ő is hetvenéves. Azért nem szép, hogy ilyeneket mond."

Ezeket a részeket, és a későbbi, az 1956-os forradalom oldalait most, pár nappal vasárnap után meglehetősen furcsa érzés volt olvasni. Meglehetősen csüggesztő: múltat idéz vagy jövőt jósol? A gyerekeink oktatása rajtunk múlik. Rajtunk múlik, hogy engedjük-e megismerni a tényeket, engedjük-e, hogy megtanuljanak gondolkodni, vagy bőven elég a sportszeretet és Sztálin apánk? Így már nem marad idő, nem marad kapacitás, nem marad igény másra...

Jásdi István 1947-ben született Budapesten, közgazdászként dolgozott Budapesten és külföldön egyaránt, majd ötvenévesen a feleségével megvásárolták a csopaki Ranolder-pince romjait, felújították, szőlőt telepítettek, és a Balatonra néző vincellérházba költöztek. Húsz éve vezetik a kis birtokot, a Jásdi bor azóta országos hírű lett, 2017-ben a "Borászok borászának" választották Jásdi Istvánt. Szeretem a borokat, bár egyébként nagyon ritkán szoktam borozni. A héten beszerzek egy üveg Jásdi bort. Ha már Jásdi István családjának történetével megismerkedhettem, akkor szeretnék a borával is.

Családjából sokan külföldre költöztek, sok szerencsétlenség történt velük, háborúk, forradalom, kivégzés, de mégis, mindig megtalálták valahogyan a számításukat. A regény hiteles, édesanyja naplóiból, családtagok visszaemlékezéseiből, saját emlékeiből, hivatalos jegyzőkönyvekből, dokumentumokból építi fel felmenőinek és saját magának, négy generációnak, a szűk huszadik századnak a hiteles történetét. Amikor először olvastam a fülszöveget, óhatatlanul eszembe jutott egyik kedvenc (fontos hangsúlyozni, hogy fikciós) családregényem, a Clifton-krónika hét kötetben, kötetenként átlagosan 430 oldalban meséli el egy család, és egy szűk évszázad, a rövid 20. század történetét. Míg előbbi egy regényfolyam, részletesen kifejtve, érzékletesen, szerethetően bemutatva a karaktereket, a század főbb történéseit, addig Jásdi István könyve a maga 328 oldalával amolyan szemelvények tárháza. Családi szemelvényeké. Nem célja, hogy megszeressük a karaktereket, hiszen ezek a karakterek valós, hús-vér emberek. Ez pedig az ő valós történetük. Emlékek által. Jegyzőkönyvek által. Bírósági ítéletek által. A történelem görbe tükrében szemlélve. De mégis: elsősorban emlékek. 

Köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak! A könyv kedvezményes áron elérhető a borítóra kattintva, de ne feledjétek, szintén kedvezménnyel a könyvfesztiválon (április 19-22, Millenáris) is megvásárolhatjátok a kiadótól!

Kövessetek minket Facebookon is, hogy ne maradjatok le egyetlen könyvfesztiválos újdonságról sem!

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr6913826086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.