Terror a Terroron és az Erebuson

2018. május 03. 00:07 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Dan Simmons: Terror

Valós sarkvidéki túlélőtörténet ötvözve az inuit legendákkal, némi varázslattal, és egy cseppnyi globális felmelegedéssel. Nagyjából így lehetne egy mondatban jellemezni Dan Simmons hatalmas monstrumát, a Terrort. Na jó, a felmelegedés csak egy fél mondatban kapott szerepet, viszont a történet ezen része, ez a magyarázat nagyon tetszett. Az mondjuk nem, hogy már megint elhárította Simmons az emberekről a felelősséget. Mondjuk közvetetten azért mi is felelősek vagyunk érte a történet szerint, hiszen mi öljük meg Tuunbaq-ot.

De ugorjunk csak a történet elejére. 

Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására. 
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje. 
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés az expedíció legnagyobb ellensége. 
Amikor maga Franklin is borzalmas halált hal, Francis Crozier kapitányra hárul a feladat, hogy átvegye az irányítást, és egy utolsó, elkeseredett próbálkozást tegyen arra, hogy kimenekítse a legénység maradékát dél felé, a jégen át. Egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Lehet, hogy ő lesz a túlélésük záloga – vagy a haláluk okozója. És miközben a skorbut, az éhség és az őrület sorra szedik az áldozataikat, a jégen leselkedő borzalom is egyre vakmerőbbé válik, Crozier és az emberei attól kezdenek tartani, hogy nincs menekvés…

1845 május 19-én két hajó indult el Angliából, a Terror és az Erebus, az akkor 59 éves Sir John Franklin parancsnoksága alatt. Céljuk az északnyugati átjáró megtalálása és bejárása volt. 134 ember indult el, Grönland partjaiig több hajó kísérte őket, és itt a legénység megírta utolsó leveleiket, illetve elbocsátottak öt embert a két hajó fedélzetéről, akik visszamentek Angliába.129 ember vészelte át 1845-46 telét a Beechey-szigeten, ahol betegség miatt hárman is meghaltak. Ezután elindultak a Vilmos király-sziget felé, és attól nem messze mindkét hajó a tengerbe fagyott, és többé nem szabadult onnan. A legénység két évet töltött a fagyott tengeren, végül az életben maradtak elindultak dél felé egy lehetetlen utazásra: éhezve, betegen, a tengerjégen majd a fagyott szárazföldön több száz mérföld állt köztük és a legközelebbi lakott település között. Mindannyian életüket vesztették. Számtalan mentő- és kutatóexpedíció indult el a nyomukban, és a balsorsú Franklin története sokáig izgalomban tartotta a világot, 1848-tól indultak akkor még mentőexpedíciók, amelyek keretében rengeteg, addig ismeretlen észak-kanadai területet feltérképeztek. A későbbi kutatóexpedíciók során, már az 1980-as években a szárazföldeken exhumálásokat végeztek, az évek alatt számos maradványt találtak, több csonton az egyértelmű kannibalizmus jeleit. Végül 2014-ben megtalálták és sikeresen azonosították az Erebust, 2016-ban pedig a Terrort.

Ez a történet már önmagában is nagyszabású, a sarkvidék szerelmesei előtt nem is ismeretlen, ráadásul a kanadai irodalom elég sokat foglalkozott már vele, de mégis, a titokzatossága és a szörnyűsége miatt ma is jelentős érdeklődés övezne egy "történelmibb" regényt. Dan Simmons ezt meg is alkotta, ám aztán csavart egy nagyot rajta, és belehelyezett egy olyan lényt, amely csak az inuit legendákban létezik, a gyilkos, vérszomjas, intelligens Tuunbaq-ot, amely külsőre egy torz, ocsmány, hatalmas jegesmedvére hasonlít. Ez a teremtmény járja, sőt gerjeszti a hóviharokat, öli és darabolja az embereket, vissza-visszaviszi a maradványaikat. A könyv első 300 oldala lenyűgöző. Mármint azon túl, hogy rengeteget ugrál térben és időben, néha kicsit követhetetlenül, és több nézőpontból mesél. De ahogyan leírja és átadja a sarkvidék-közeli terület teleit, a sötétséget, a küszködést a hóviharban, a szélben, a jégen, a hideget... az valami zseniális. Ott vagy és majd megfagysz a mínusz 52 fokban, fájnak a végtagjaid, érzed az átizzadt gyapjúruhád súlyát, ami abban a pillanatban elkezd megfagyni, hogy megállsz, érzed a maró éhséget, érzed, hogy nem érzed a lábujjaidat, közben pedig rettegsz a jégen járó szörnytől, aki megszemélyesíti az emberi aljasságot és gonoszságot.

Dan Simmonstól nem ez az első olvasmányom, de az első jó. Igaz, csak egy felejthető novellát olvastam tőle eddig, mást nem, az meg nem tetszett, szóval a stílusát nem ismertem. Hát most megismertem, és tetszett. Amikor még a könyv elején jártam, beleolvastam a közepébe meg a végébe is, és borzasztóan lelombozott, amit olvastam, nem tetszett, amerre vitte a történetet. Eléggé kétkedve folytattam, kicsit morogtam is rá, de gondoltam, meglátjuk, elvégre még nem tudom, hogyan tervezi elvezetni addig a történetet, csak az nem tetszett, ahová elvezette. Végül az út tetszett. A cél továbbra sem, sok lehetőség állt volna előtte, de ahogy haladtam a történetben, egyre biztosabb lettem benne, hogy Dan Simmons nem csak elvégezte a házi feladatát - kutatott, minden elérhető dokumentumot és beszámolót és naplót elolvasott, felkutatott, átrágott, ahogy teszi egy olyan igényes író, aki valami komoly, valós témáról (is) ír -, hanem tartotta is magát ahhoz, ami történt. Mármint a valóságban nyilván nem egy - vagyis a - Tuunbaq tombolt közöttük, hanem a betegség és a hideg és az éhezés és a vitaminhiány, nem volt Tuunbaq, aki embereket fejez le, nem volt karnevál, ez mind az ő elméjének és az inuit legendák lényének furcsa nászából jött létre. De mégis, a dátumok, a helyszínek, az időpontok, a történések megfeleltek azoknak a valós tényeknek, amelyeket ismerünk a 129 ember sorsáról, nem volt bennük ferdítés, csúsztatás, hiba, regényesítés. És ez a makacs és tiszteletreméltó valósághűség volt az, ami a könyv végére pozitív irányba fordította a mérlegem nyelvét. Nagyon jó élmény volt, csak ajánlani tudom!

A sorozatnak egyelőre csak az első részét láttam, és biztosan fogom folytatni, de azt tudom, hogy vannak eltérések a könyvhöz képest. Ami persze érthető. Aki nézi, és akinek tetszik a sorozat, annak érdemes megismerkednie a könyvvel is!

Köszönöm a lehetőséget az Agave Könyveknek! Végre ismét egy gyönyörű, impozáns kemény borítós, az eredeti borítóképeket felhasználó kiadvány a kiadótól! :) 

A borítóra kattintva elérhető a könyv a kiadó honlapjáról, mindig kedvezményes áron!

Érdekel Shackleton délsarki útja? Kattints ide!

Kövess minket Facebookon is!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr8013885776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.