Mert egyszer te is fogsz haldokolni

2018. szeptember 16. 06:47 - Carbonari

Könyvajánló - Zana Ágnes: Mit mondjak, hogyan mondjam?

koporso.jpgKépzeld el: egyszer te is fogsz haldokolni, és ez olyan biztos, mint ahogy itt vagyok. 
Mihez kezdesz a témával? 
És ha közvetlen közeledben történik ugyanez a szüleiddel? 
Tudd meg, hogyan lehet kézben tartani a folyamatot,
nem összeroppanni, vigasztalást nyújtani, vigasztalást nyerni.
Íme egy mankó hozzá. 

A Kossuth Kiadó olyan művet tett az olvasóközönség elé, amely minden társadalomban jelenlévő, súlyos kérdéseket feszeget: mi történik, ha a családban gyógyíthatatlan betegség sújtja valamelyik hozzátartozónkat vagy nagyon kedves barátunkat, ismerősünket. Hogyan kommunikáljunk vele, mit tegyünk haldokló anyánk, apánk, gyermekünk érdekében, amelyek megkönnyíthetik eltávozását az életből, ugyanakkor az itt maradókat is felkészíti arra, ami vár ránk érzelmileg. Zana Ágnes Mit mondjak, hogyan mondjam? című könyve ezekkel a nehéz kérdésekkel foglalkozik, amelynek alcíme: Gondolatok az életről és az élet végéről.

Számomra - sokakkal ellentétben - nem mumus a halál. Magamhoz ölelem, vallom, nagy buli lesz, amikor megismerkedünk majd egymással. Hamar megérintett a szele, temettem gyerekemet, férjemet, szülői teljes generációt összes részről, velem egyidős barátokat, ismerősöket, rokonokat, és ehhez ötvenhárom éves leszek az idén. Persze, az első "igazi" haláleset megrémített, megtapasztaltam szerettünk elmúlása esetén közhelyként emlegetett mondatot:  "te úristen, és az emberek ugyanúgy jönnek-mennek az utcán, mintha semmi sem történt volna, a nap is ugyanúgy felkelt, mint máskor". Ez volt az első olyan eset, amikor rádöbbentem az ember (benne saját magam) porszem voltára.
Hogy minden megy tovább.
Nélküle.
Hogy ez akkor is így lesz, amikor én halok meg.
Harminchárom éves voltam és az apám temettetését mentem intézni. 
veszteseg.jpgMa a társadalom fél a haláltól.
Fél a haldoklástól.
Kerüli.
Ilyen mértékű társadalmi összetartást kevés témában lehet észlelni, mint ebben a vonatkozásban.

Van olyan rokonom, aki nem mert egyedül bemenni haldokló sógorához. Van olyan hozzátartozóm, aki mai napig megszól, hogy haldokló szerettével együtt nevettünk annak halálos ágyán. Mert hogy (?!) mertem, mert nem illik, mert minek pofátlankodtam bele megelőlegezett gyászukba. Szinte kollektíven elidegenedtünk a haldoklás folyamatától, csak vigyék el a szemünk elől, csak ne lássuk, csak ne tudjunk róla. Majd a koporsó mellé aztán odaállunk. Mintha az alábbi okok kumulálódása, a vallás életünkből való kiszorulása, a tömeges munkavállalás, futás a kenyér után, élettereink gyakori kicsisége, ahová egyszerűen nem fér be még egy ágy és az orvostudomány fejlődése kilökte volna a köztudatból mind saját, mind hozzátartozóink életének véges voltát és az élet vége megélésének méltóságát. Mintha képtelenek lennénk lelassítani és csak úgy szemlélődni, hogy .. ez van. Így van. Ennyi volt.

Nem kívánom vissza a múltat, fölösleges is lenne. Ami miatt említem: a haldoklás méltósága akkoriban még érték volt. Emlékszem 1972-ből egyik szomszédunkban élő idős asszony halálára. Egy percig sem feküdt kórházban, volt, aki türelemmel ápolja otthon, fogja a kezét mindvégig. Amikor meghalt, a háznál terítették ki, volt, aki megmosdassa, kímélettel, felöltöztesse anélkül, hogy eltörné a karját. A temetésére ismerősöket kértek fel sírásónak, koporsóvivőnek, és az a kedves szomszéd, rokon, aki számított rá, mert számítania lehetett rá, de ebből mégis kimaradt, azok között ez a tény életre szóló sértődés alapja is lehetett. temeto.jpgMa? 
Kórházban, egyedül hal meg a legtöbb ember, magára maradva kérdéseivel, félelmeivel. Az orvostudomány szinte gyermeki létben tartja betegeit, haldoklóit, amelynek legfőbb jellemzője az alá-fölérendeltségi viszony, az én mondom, te csinálod vagy hagyod, hogy csináljam metódus. Értem, hogy ő tanult évtizedet azért a tudásért, és vékony vonal választja el egymástól a komolyan mondom, hogy ezt nem akarom, hogy csináld, valamint a semmi közöd hozzá, mit csinálok veled, hogy életben maradj között, de ha haldoklom és nem akarok tovább szenvedve élni, hadd legyen ne csak papíron, hanem valóságban is jogom ahhoz, hogy meghaljak, és ezt tiszteletben is tartsák. Emlékszem, amikor anyám állapotáról (akkor még nem is haldoklott, az bő 10 évvel később következett be) tájékoztatott kezelőorvosa, és leöntött olyasmivel, hányszor szedje ezt meg azt a gyógyszert, mikor kell visszajönnie ide, stb. Elképedten hallgattam, én diagnózisra voltam kíváncsi, nem arra, ami a gyógyszeres dobozra is rá lesz írva, majd rákérdeztem: hogy látja, demensé vált az anyukám, ezentúl nekem kell majd a szükséges szereit kiadagolnom? Nem, felelte, nem, nem demens. Akkor miért nekem mondja el ezeket a dolgokat, és miért nem neki? Meghökkenve nézett rám. Számtalanszor érzékeltem, hogy szellemileg buta kategóriaként bántak vele, engem pedig törvényes gyámként kezeltek, holott az anyukámnak nagyon is helyén volt az esze. Vajon muszáj ennek így lennie?

Személytelenné, titokzatossá vált az egész folyamat, a régi rítusok elkoptak, az újak pedig nem hozzák emberközelbe a halál-haldoklás témáját. Nagy baj, mert egyszer mindenkivel megtörténik, hogy meglegyinti az elmúlás szele, az pedig többször is, hogy saját magának kell intézkedni szerette ápolásáról, temettetésről.

Ezek mind személyes élményeim. Ami miatt a könyv polcomon marad, az a plusz, amellyel kiokosít a haldoklás otthoni és intézményesített módjának fajtáiról, átláthatóvá teszi azokat, könnyíti az elfogadást, lehetővé teszi a folyamatok egymásra épülésének elsajátítását, valamint a különböző szinteken igénybe vehető segítő lehetőségek megismerését is. Gyakorlati kérdésekre ad választ, olyanokra, mint például: 

- valóban tabu a halál?
- rítusok a halállal, haldoklóval kapcsolatbanzana.jpg
- halálfélelem-modellek
- a hospice-palliatív ellátás
- szembenézés a gyógyíthatatlan betegség tényével
- a beteg és a család (kimerülés, kiégés, bűntudat, leválás)
- mikor, mit, hol és hogyan mondjam? (kommunikáció a haldokló beteggel)
- mentálhigiénés lehetőségek
- gyász és annak szakaszai, gyásszal kapcsolatos terápiás lehetőségek
- új rítusok, tendenciák
- betegjogok, életvégi rendelkezések

Szeretnél többet tudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál kedvezménnyel beszerezheted!

mit-mondjak-hogyan-mondjam.jpg

 

 

 Köszönjük, Kossuth Kiadó!

 

Érdekelnek a könyvújdonságok? Hogy mit olvass és mit ne? Kövess bennünket Facebookon!

 

A cikkben a portré a szerzőt, Zana Ágnest ábrázolja.

 

Egyenlőtlenségek, avagy miből lesz nyugdíj harminc év múlva? Érdekel? Kattints! 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr8214210367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cathreen Misery 2018.09.16. 19:27:11

Végre, valami jó könyv is akad a könyvpiacon! Igenis érdemes beszélni az említett témáról mert tényleg tabuként kezelik a társadalomban a halál mibenlétét, pedig velünk van mióta világ a világ. Egyszer mindenkiért eljön és elkerülhetetlen.