Halál és fülemülék

2019. január 08. 07:37 - Arthur Arthurus

Sorozatajánló - Death and Nightingales - Halál és fülemülék

 1885. Írország. A kísértetiesen szép Farmanagh vidéke adja a hátteret a szerelem, árulás és bosszú történetéhez. A Eugene McCabe regényéből készült minisorozat Beth Winters 24 óráját, a 23. születésnapját meséli el. Azt a napot, amikor úgy dönt, hátat fordít nehéz és korlátozott életének. Csatlakozik az elbűvölő Liam Wardhoz, és megszökik a protestáns, földtulajdonos mostohaapjától. Erőteljes és magával ragadó dráma egy fiatal lányról, aki saját kezébe akarja venni sorsának irányítását.

Ez az HBO saját gyártású minisorozatának, a Halál és fülemüléknek az ajánlója, és ennél jobban összefoglalni sem lehet. A főszerepeket Ann Skelly, Jamie Dornan és Matthew Rhys játssza, de Charlene McKenna is említésre méltó. 1885-ben Írország még a brit birodalom része volt, katolikusokkal és protestánsokkal együtt, besúgókkal és kémekkel. A sorozatot a történet színhelyén, a mai Észak-Írország Fermanagh megyéjében forgatták.

Észak-Írország, Fermanagh. Gyönyörű vidék

A háromrészes minisorozat első részében kissé ugrálunk az időben, ellátogatunk Beth (Ann Skelly) gyerekkorába is, amikor végighallgatja a mostohaapja részeg üvöltését, az anyjával való veszekedést, és amelyből kiderül számunkra, hogy nem a férfi a lány édesapja: édesanyja már terhes volt "a kettő közül az egyiktől", amikor hozzáment a férfihez, ám ő erről nem tudott. Egy másik visszatekintésben pedig a 12 éves Beth megtudja, hogy mostohaapjának a széfjében rengeteg, még a dédapja által ellopott napóleoni arany van.

Ám a történetünk kezdetén Beth éppen a 23. születésnapját ünnepli, e jeles napon meglátogatja a katolikus püspök is (Sean McGeanly), ugyanis ő, édesanyjához hasonlóan katolikus, míg mostohaapja, Billy Winters (Matthew Rhys) protestáns. Megismerjük a szolgálójukat és Beth barátját, Mercy-t (Charlenne McKenna). És hamarosan megismerkedünk az elbűvölő Liam Warddal is (Jamie Dornan), akivel Beth csakhamar szerelembe esik. Elmondja neki, hogy a mostohaapja amikor részeg, akkor zaklatja őt, és hogy valódi aranya van. Winters egyébként a helyi kőbánya tulajdonosa, van egy kis földje, birtoka, állatai, gyümölcsösei. Nem hiányozna neki a lopott arany. Ward fellelkesül, és rábeszéli a lányt, hogy itassa le és kábítsa el mostohaapját, lopja el az aranyat, és együtt szökjenek el Londonba. A nagy nap pedig nem más, mint a lány 23. szülinapjának estéje...

Árulás és bosszú, halál és hűség, szerelem és gyűlölet. Ezek körül forog ez a kis háromrészes, részenként kb. egy órás minisorozat, amelyet 2018. novemberében kezdtek el Írországban vetíteni, december 12-én ment le az utolsó, meglepő és kevésbé meglepő fordulatokkal teli, erőteljes monológokkal operáló rész. A színészek jól hozták, amit kellett, a tájak elképesztőek, a zene és a lassú jelenetekkel, párbeszédekkel és jól megírt és előadott monológokkal teli részek szinte elrepítettek abba a világba. Eugene McCabe 1992-ben írta meg a regényt, amelynek címe Death and Nightingales. Sajnos sosem adták ki nálunk, de merem remélni, hogy ezután a zseniális kis sorozat után valamelyik kiadó felfigyel rá. Ha igen, elsők között fogom beszerezni :)

Örültem, hogy ez a sorozat noha az 1800-as években játszódik, szakít azokkal a hagyományokkal, ahogyan be szokták mutatni a 19. századi brit világot. Mer beszélni alkoholizmusról, bántalmazásról, erőszakról, árulásról és gyilkosságról, vallási ellentétekről. Talán Billy Winters lett az egyik legszimpatikusabb szereplő számomra, annak ellenére, hogy ha iszik, olyan dolgokat tesz, amelyek nem méltóak senkihez sem, annak ellenére, hogy helytelen módon gondol nevelt lányára. Mert ezen túl erős, józan karakter, aki képes szeretni, és nem hagyja magát zsarolni sem a püspök, sem a korona embere által. Beth fiatal és naiv, azonnal beleszeret az első karakteres férfiba, és kilátástalan és boldogtalan helyzetéből úgy gondolja, ő lesz a kiút. Ward az egyik legkevésbé kiismerhető és kiismert karakter, hallunk róla pletykákat, ő maga a megtestesült gonosz, de egészen a végéig nem tudjuk eldönteni, hogy valóban csak kihasználni akarja a naiv lány szerelmét, vagy komolyan gondolja, amit mond. Sőt, hogy őszinte legyek, én még a végén sem tudtam őt kiismerni, hogy végül mi is volt a szándéka.

A történetben fel-felbukkan John Keats verseskötete és pár idézet is a verséből, amely minden bizonnyal Eugene McCabe regényét is ihlette.

John Keats: Ode to a Nightingale
Tóth Árpád fordításában:
Óda a csalogányhoz
Szivem fáj, s minden ízem zsibbatag, 
Mint kinek torkát bús bürök telé, 
Vagy tompa kéjű ópium-patak, 
S már lelke lankad Léthe-part felé -: 
Nem boldogságod telje fáj nekem, 
De önnön szívem csordult terhe fáj 
Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád, 
Ki bükkös berkeken 
Lengsz, s visszazengi a hűs, zöld homály 
Telt kortyú, lenge, hő melódiád! 
 
Oh, még egy kortyot! mint hűs pincemély 
Aggott borát, melyben - oh, drága nedv! - 
Zöld tájak fénye s virágíze él, 
Provánszi dal, tánc s napsütötte kedv! 
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr, 
Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt 
Rózsás habbal, s a gyöngyszélű pohár 
Öble setét bibor, 
Hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld, 
S szálljak veled, hol erdők árnya vár! 
 
Szálljunk tova, csak el! feledni mind, 
Mit lomb mélyén te nem láttál soha, 
A jajt, a lázat, mind a ferde kínt, 
Mit nyögve vált itt bús szívek soka, 
Hol béna főkön hűs, gyér haj busong, 
Hol ifjak vázként dőlnek sírba le, 
Hol már eszmélni is keserüség 
S ólmos szemhéju gond, 
S hol elborul a Szépség friss szeme, 
Vagy benne egyre új vágy pokla ég. 
 
Csak el! rejtekhelyedre lengni el! 
Már nem Bacchus s a párducos fogat, 
De a költészet szent szárnya emel, 
Míg tompa elmém csügged s elakad -, 
Ím itt vagyok! - ül már az éj szelíd 
Trónján a szűz Hold, s dús csillagcsokor 
Tündéri rajban körbefürtözé -, 
De e mély árnyba itt 
Az égről halk fényt csak a szél sodor 
Mohás útvesztők s vak zöld lomb közé. 
 
Lábam virágra lép? - nem láthatom, 
S hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt, 
De a vak árnyból titkos-áthatón 
Tavasz-balzsam száll, s édesen elönt 
Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás 
Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát, 
Bús violát, mely rejtezőn konyul, 
S az ért május csudás 
Sarját, a pézsmarózsát s mézborát, 
Mint dongó zsong, ha nyárest alkonyul. 
 
Merőn figyellek - óh, sok bús időn 
Szeretgettem már a szelíd Halált, 
S hívtam dudolva és becézgetőn: 
Vinné halk lelkem békült légen át, - 
De most, most volna a legédesebb 
Elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen, 
Míg lelked a dal omló ütemén 
Rajongva tépdesed! 
Oh, zengj még! s légy, ha már süket fülem 
Hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném! 
 
Te nem halálra lettél, és irígy 
Idő rád nem tipor, örök madár! 
Éji dalod mondhatlan rég sir így: 
Hány császár s bús bohóc hallotta már! 
Oh, épp ez a dal járta át talán 
A Rúth szivét, állván az idegen 
Rozs közt, mikor síró honvágya fájt! 
S mély vizek nyílt falán, 
Az örvénylő óceán-üvegen 
Talán e hang tár tűnt tündéri tájt! 
 
Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó, 
S tőled magamhoz visszaűzve zúg, 
Ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló, 
S híres tündérhatalma mind hazug, 
Ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt 
A szomszéd rétek s halk folyó felett 
Csend hűti már, s ott túl a halmokon 
A mély völgyekbe halt... 
Mi volt ez? - éji ábránd? Képzelet? 
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr5914536374

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása