Kezdjetek el élni!

2019. január 12. 06:42 - KultúrPara

Cselenyák Imre recenziója Róbert Katalin Kezdjetek el élni! című könyvéről

kezdjetek4.jpg"És itt gondoltam arra, hogy ezt a regényt érdemes elől tartani: hiteles krónikája lesz mostani ragaszkodó, tökéletlen kis életünknek húsz, negyven, száz év múlva is."
Cselenyák Imre 

Egy jó könyv meg kell, hogy tartsa értékét hosszú távon. Ha szerzője nívósnak szánta, s az olvasók is annak tartják. Bármikor íródott, ha az nem hódolt be kizárólagosan az aktuális trendinek, tehát örök emberi igazságokat feszeget, jobbára időtlen. Róbert Katalin Kezdjetek el élni! című regénye  mennyiben alkalmazkodik a kor divatos szófordulataihoz, tematikájában a változó generáció ízléséhez, avagy a klasszikus  elbeszélés szabályaihoz? Valójában évtizedekkel később derülhet ki. Tehát a megjelenéstől számított három és fél, négy év talán még kevéssé mérvadó. Ennélfogva igyekeztem elvonatkoztatott és tágabb véleményt alkotni róla, kicsit a sorok között bujkálva, hogy a rejtett üzenetek se kerüljék el a figyelmet.

A regény közepe felé világlott ki számomra tisztán, hogy milyen alapdilemma motiválta az elbeszélőt. „A közös élet Barkával egyszerűen csak színtelen lett. Nem keserű, nem rossz, nem vitáktól terhes, hanem semmilyen. És Marci hitt benne, hogy Washingtonban újra valamilyen lehet.” Néhány bekezdéssel később ezzel bővíti ki: „Talán tényleg sohasem magyarázta el senkinek, talán elvárta, hogy értsék kimondatlanul is, de ő erre készült évek óta. Ezért építette a karrierjét, hogy végül Amerikában folytathassa. Ott, ahol tényleg vannak lehetőségek, ahol elképzelhetetlen magasságokba lehet jutni. Egy olyan helyen, ahol mindenki megérti, sőt, értékeli is, hogy neki vannak céljai.”

Főhősünket, Marcit tehát évek óta predesztinálja valami a siker felé. Kalandvágy, dicsszomj, szakmaszeretet? Értelmes, szép és vonzó felesége ugyan megad neki mindent, amit nőtől megkaphat, de ahogyan esetünkben, a való életben sem tudja csak ennyivel beérni egy ambiciózus férfi. A baráti közössége, a testvére, a szülők, akik egy igen sajátos atmoszférával veszi őt körül, beleértve a másság felelős, diszkrét tolerálását is, sem nyújt számára annyi lehetőséget, boldogságot, elégedettséget, hogy itthon maradjon.

Az időváltások, a múltba visszagöngyölt események először gyanakvást szültek bennem, hisz a kronológia felforgatása mindig megnehezíti a cselekmény egyértelmű kibontakozását. Tévedtem, mert ezek a részek hozzátettek a regényhez, és én, mint olvasó élményként éltem meg az anya, Margó penitenciáit, Endre különös, már-már kívülálló belső magányban szendergő jellemét, Zsófi társkeresési aggályait, a meleg pár első találkozását. Nem beszélve Barbi, az elmozduló idősíkokban is alapvetően nyugodt, rokonszenves személyéről, aki iránt lehetett részvétet érezni, hogy mily galádmód bánt el vele Marci, ámbár ez az úgymond „rongyos élet” a központi házaspár esetében mégsem mondható szélsőségesnek.

robertk.jpgRóbert Katalin író, szerkesztő
1986-ban született Budapesten. Iskolás kora óta ír, prózáival többször is részt vett Sárváron a Diákírók, Diákköltők Országos Középiskolai Pályázatán, ahol 2002-ben bronzminősítést ért el. 2009-ben az Aranyvackor meseíró pályázaton több száz nevező közül a legjobb harminc közé került, 2013-ban részt vett az Aranymosás irodalmi pályázaton, amelyben a nyertesek közé került.

Szerkesztő és íróiskolai oktató, imád szép pillanatokat lefotózni, van két macskája, gyakran dolgozik kávéházakban, rendszeresen sportol.

Publikációk:
Nalávia titka, meseregény (2014, Naphegy Kiadó)
Szívből, színből, igazán, regény (2014, Könyvmolyképző Kiadó)
Kezdjetek el élni!, regény (2015, Könyvmolyképző Kiadó)
Szelídíts meg!, regény (2017, Könyvmolyképző Kiadó)
Holdvilág piknik, novellák: Érints meg! (2017, Könyvmolyképző Kiadó)
6 hét a világ, regény (2018, Könyvmolyképző Kiadó)
Válassz engem!, regény (2018, Könyvmolyképző Kiadó), megjelent Szívből, színből, igazán címen is
Nyakamon maradsz, novellák: Meghitt pillanatok (2018, Könyvmolyképző Kiadó)

Az életrajz és a szerző fotója Róbert Katalin hivatalos írói oldaláról származik.

Egyébiránt az egész történetben szelíd, kedves, szerethető emberek teremtenek helyzeteket, fakasztanak gyöngéd képzeteket, talán néha túl tapintatosan. Az érzelmi amplitúdók ugyan helyenként erősebben kimozdulnak, de még a nagyjelenetnél sem éreztem azt a katartikus drámaiságot, amit a fórport, úgy vélem, még elviselt volna. Az írónő talán erősebben óvta, dédelgette intelligens „barátait”, vagy az alkotás óráiban túlzottan sokat hezitált azon, hogy milyen korosztálynak akar kedvezni. Ahogy a végén összecsukódott a könyv, azonmód kimondtam: ez olyan még romlatlan felnőtt-fiataloknak, és elsősorban lányoknak szóló történet, akik a komolyabb életbe alig-alig kóstoltak bele, akik még óvatosan gondolnak arra, hogy sorsuk akár kemény konfliktusokkal, kétségbeejtő párválasztási nehézségekkel lesz terhelt. Pontosabban fogalmazva: aki még nem esett át szerelmi csalódáson, esetleg szexuális tűzkeresztségen, annak akár egy kicsit katatón lehet a történet. Akik azonban már ezen túl vannak, sőt kemény küzdelmekben kérgesedett meg idegrendszerük, érezhetnek a meseszövésben némi súlytalanságot, s egyfajta illúziókeresési naivitást. És mégis azt követeli a tisztesség, hogy hozzátegyem: a fent lejegyzett hiányosságok keveset vonnak le a regény kínálta élményből.

Jó kis könyv ez, bólogattam időnként, még ha bizonyos részletei igényeltek is volna erőteljesebb effektusokat, családi viszályt, baráti konfrontációt, féktelenebb kitárulkozást, hogy mélyebben hasítsanak a lelkekbe az impresszió barázdái. A gondolat így folytatódna: de hát akkor inkább csak a harcedzett felnőtteket szólítaná meg. Igen. Mégis föl lehetett volna vállalni a markánsabb belbecs javára.

A cím mást ígért. Úgy fogtam hozzá, hogy olyan emberekről fogok olvasni, akik beleuntak a monoton élet kínálta egyhangúságba, a fásultság gyötrelmeibe, s kitörnek. Nos, ebből annyi lett, hogy Marci váratlanul elhagyta feleségét, barátait és az óceánon túl egy nagyvárosba repült beindítani egy már korábban felcsillanó karriert, amire csak most szánta el magát. Ebben a kitörésben én semmi rendkívülit nem éreztem, megesik az ilyesmi nap, mint nap a világban, az a „beszéljük meg” amolyan elcsépelt szlogen, amit ugyan igényelnénk, de az élet legtöbbször valahogy kifelejti. Mint ahogy a további „ez az én döntésem”, valamint a „meg tudod csinálni” közhelyek sem mértékadóak. Kicsit kockázatos az ilyen szlengeket alkalmazni, mert akkor nehéz továbblépni a sok vacak amerikai lektűr szintjéről. Ezek után abban tudtam reménykedni, hogy no, majd a baráti társaság kezd el élni. Az egyik fejezetben, de csak előzményként bukkantam egy olyan állapotra, amelyben Marci, Vencel, Zsófi közös lakásban éltek. Gondoltam, most indul be az őrület, amely átdimenzionálódik a jelenre, s amit a főhős elmulasztott, Gáborék, Zsófiék, esetleg még új szereplők bevonásával bepótlódik, elkezdve a tébolyító életet, akár egy dán kommunában. Hamarosan be kellett látnom, hogy ezek a szelíd, kedves emberek ilyenre sohasem vetemednének, tehát csak a címválasztást okolhatom. Vagy az én sajátos elvárásaimat?

Mire emlékszem majd szívesen ebből a könyvből? Azt mondhatom, hogy leginkább az elbűvölő atmoszférára. A város kávéillatú és óvó ölelésére, egy vendéglőre, egy kocsmára, egy könyvesboltra, meghitt lakásbelsőkre, napfényes utcákra, árnyas sikátorokra. Élményszámba menő, egyedi mondatokra: „Marci felpillantott a szürkésfekete égre, amit a szűk utca eltérő magasságú házai törtek darabokra.” „Látta, hogy Vencel tekintette átköltözött a túlsó asztalhoz, ahol Barka beszélgetett.” „Mintha összekötötte volna őket egy titok, hallanák egymás kimondatlan szavait.” Budapest bájos és eredeti díszleti között úgy közlekednek, járnak-kelnek a történet lokálpatrióta, érző kis szereplői, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Nyilvánvalóan otthon vannak benne, s éppen Barbin keresztül mutatkozik meg a metropolisz marasztaló impériuma, s az imádott iskola, amelyet nem lehet csak úgy ukmukfukk elhagyni, bármilyen világváros kedvéért.

A Margó 2014. május 10. fejezetét különálló élményként kortyolgattam, mint egy bögre fűszeres teát.  Akár önálló novellaként is megállná a helyét. A szituációt Marci anyjának egyfajta, bár hamvában holt kitörési kísérlete, vagy csak sóvár nosztalgiavágya motiválta, alakította ki? Mindegy, hiszen itt a benyomások kapnak prioritást, és fontosságát veszti, milyen lesz majd a végkifejlet. És közben egészen kisajátít a hangulat, melynek kábulatában egy városrész melankolikus változásának, egy váratlan, mennyel való találkozásnak, és egy a múlt mélyéből előtűnő kedvesnek leszünk „avatott”szemlélői. És itt gondoltam arra, hogy ezt a regényt érdemes elől tartani: hiteles krónikája lesz mostani ragaszkodó, tökéletlen kis életünknek húsz, negyven, száz év múlva is.

Végezetül egy igaz és megható mondatot szeretnék idézni, kifejezve őszinte elismerésem Róbert Katalinnak ezért a hangulatos „körképért” azon sopánkodva, miért nem én találtam ezt ki! Barbi mondja Marcinak mintegy ítélet gyanánt a méhében növekvő kis magzatra: „Nem volt szándékos, de nem bánom, hogy így alakult, mert én akarom őt.”

robert_1.jpg

 




Könyvmolyképző Kiadó, 2015

Megfogta a képzeletedet a cselekmény? A képre kattintva a kiadó honlapján meg lehet rendelni a művet.

 

Köszönjük a recenziót, Cselenyák Imre!

 

Kövess minket Facebookon is!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr7814554896

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.