Démonok gyülekezője magyar módra

2019. március 07. 00:09 - Carbonari

Könyvajánló - Cselenyák Imre: Pandemónium

szanatorium3.jpgA regény démonjai: cigánykérdés, nemzethalál, gyermektelenségbe fulladó hajadonság, felemelkedés reménye nélküli kísértések. Cselenyák Imre irigylésre méltó pontossággal tűzte ezeket tollára. Tükröt tart, villantgat vele a nap felé, hogy befogja fényét,  majd bele a szemünkbe. Hogy lássunk. Vagy ébredjünk, mert baj van? 
Pandemónium az a hely, ahol a démonok összegyűlnek. 

A Coldwell Art Bt. tavaly hozta ki a magyar könyvpiacra Cselenyák Imre kortárs regényét és hét novelláját, Pandemónium címmel. A fedlapon egy stilizált, csinos asszonyt látunk a parkban (Hédi, a tanárnő?) és egy elnagyolt szanatórium skiccét, amely lefedni igyekszik a helyszínt, ahol a történet játszódik. Utána a cím, majd fejre állítva fotó egy másik (a valódi?) szanatóriumról, ami valamikor a hatvanas, hetvenes években épülhetett és akárhol lehet Magyarországon:  külön erkölccsel, külön vendégekkel, akik tudják, merik, teszik, mert tudhatják, merhetik és tehetik. Amíg ki nem halnak azok az emberek, akik látatlanban aláírják nekik a beutalót ebbe a kis földi mennyországba. Nem új ez, sem a hely, sem a módszer. Mindig, minden rendszernek megvannak a maga haszonélvezői.

Van néha jó is abban, hogy az ember elmúlt már ötven: érti és higgadtan szemléli a könyv indítójában lefestett hangulatot. És viszolyog tőle. A túl harsány, a mindent jobban tudó, lepcses szájú szépasszony, a szorongó új hús, a vegetariánus szerényke, a gyereket akaró negyvenes asszony, a mindenkit magázó nyugállományú vezérőrnagy (foglalkozásra nézve pedig nyugdíjas könyvelő, leszázalékolt titkárnő, volt téesz-elnök, volt párttitkár, volt tanácselnök), aztán a személyzet, amely mindenkit ismer és kiismer, és valamennyiről - kivétel nélkül - szószátyár véleménye van. Fárasztó karakterek, amelyek itt-ott mindenki életében előfordulnak, ugyanakkor nagyon reméli az ember, hogy mégsem, azt meg feltétlenül, hogy ő egyik csoportba sem tartozik bele.szanatorium.jpgA szanatórium, ami akárhol is lehetne

A történet remekül adja vissza a hangulatot: lapos kis magyar miliő. Három hétre összekerül jó pár összeszokott és néhány új vendég meg a régi személyzet, és megváltják a világot. Vagy legalábbis úgy tesznek. Van, aki gyermektelenségtől félti az országot, másnak szemét a cigány módi csípi, a harmadik a negyedikkel élénkíti fel szexuális életét, mert ami a szanatóriumban történik, az a szanatóriumban is marad, tekintet nélkül nemre, korra és egészségi állapotra. A hajadon tanárnő családalapítás és gyerektelenség utolsó percében elszántan saccolja meg a felhozatalt, de csak ketten maradnak fenn a rostáján. Élénk fecsegések a semmiről. Buta próbakörök önmaguk megmutatására. Visszanyelt mondatok valódi véleményük elhallgatására, mert 3 hét a világ, saját jól felfogott érdekükben ki kell jönni egymással a szoba és szanatórium társaknak. A szépasszonyon kívül senki nem merné nyíltan felvállalni, kimondani valós igényét. 

A szanatórium törzsgárdája még a Kádár korszakban alakult ki, valahogy sikerült megőrizniük maguknak ezt a három hétnyi idillt, és amíg a régi nómenklatúra él és döntési helyzetben van, nekik is helyük lesz itt, akár kiérdemlik egészségügyi állapotuk miatt, akár nem. Szóba kerül itt minden: szcientológia, vállalkozókat nyomorító adótörvények, romakérdés, ami inkább megváltás kéne legyen, a segítségen már túl vagyunk, tartják a lakók. A szakácsnő, Rózsi néni, nem akar nyugdíjba menni, szándékában áll elintéztetni magának, hogy jól járjon, a gondnoknő viszont a sógornőjének készíti a szakácsnő helyét, van itt baj elég... fényképek mutogatása vacsoránál (falra tudnék mászni tőle), kéretlen tanácsok, jóakaratú célzások, brr...

"Hát hogy a csudába lehetne ebbe beleilleszteni egy kötetlen életet élő, alkalmi munkákra apelláló népcsoportot? Meg aztán a jövő egyetlen útja az iskolázottság. Akinek nincs szakmája, végzettsége, az nem kell a munkaerőpiacra. Ezeket a szerencsétleneket nem azért nem veszik fel, mert más a bőrszínük, hanem mert nincs megfelelő iskolájuk, nem képesek a fegyelemre és nem tudnak disztingválni."

A regénybeli vajda házában zajló csetepaté nekem nem újdonság. Olyan faluban lakom, ahol menetrendszerűen megordítják a cigányok egymással problémáikat, mi, nem megordítósok pedig - isten bocsássa meg nekünk - nagy gyönyörűséggel hallgatjuk. Nagyrészt deviáns, szocializálatlan, cél nélküli  cigánygyerekek, deviáns szülőkkel, akikkel tehetetlen mind a lakosság, mind a hatóság, szarnak mindenbe és mindenkibe bele. A bírósági eljárások tehetetlensége üt, a tanult sunyi nincstelenség ül, azért nem elmenni hivatalos állásba, mert a hatóság azonnal letiltaná a felhalmozott, befizetetlen közüzemi számlák összegét... kötetlenül élő, alkalmi munkára apelláló réteg, önérzetesek, bosszúállók. Érzelmi alapon döntenek mindenről - ismerős.

Katarzis? Az kerül jó pár, a kocsmai jelenet, ahol a tanárnő (Hédi) megelégeli az egészet és lép, amit lép, aztán szintén a tanárnő, amikor rádöbben két jelöltjének alkalmatlanságára, a hazaút, ahol remény nélkül nézelődik a buszon, és talán arra is rájön, hogy aki egy fenékkel két lovat ül meg, a földön találja  magát. Aki gyógyulni megy, azzal foglalkozzon, ne pedig görcsös férjfogással, mert aztán ez is, az is csorbát szenvedhet.  Hiányoltam a gimnazista cigánylány dolgának kibontását. Ibolya, aki okosan beszél, bolondul cselekszik, kirívó ellentmondás, amit csak némi jártassággal lehet megérteni. Egyrészt köti a hagyomány, másrészt tanárnője eszméi a cigányság felemelkedésével kapcsolatban, egyértelmű, melyik fog nyerni, bár a szerző nyitva hagyta a kérdést. A lány esztétikai érzéke fejletlen, harsány színekben, buta kirívóságokban képes gyönyörködni - ugyanakkor a szép fogalmát nem lehet egységesíteni, ez is igaz. 

Az egész művet átlengi a kisstílűség, keserűség, kilátástalanság, hiábavalóság érzése. Aki kedve szerint hedonistaként állna hozzá ehhez a három héthez, az is nyomott érzést hagy maga után, mintha bele lenne kódolva az épületbe, a hangulatba, hogy mindenki csak kétségbeesetten jól akarja érezni magát, de ehhez képtelen módot és helyet találni. Alig van ember, aki otthon akarná hagyni gondjait, nem, csak cipeli magával őket, hogy szerencsétlenné tegye önmagát is meg a másikat is. Szinte képtelenek valójukat adni, felhőtlenül, magabiztosan, bevállalva hibáikat is. Nincs hitük önmagukban, és akinek van is, az sem boldogul, mert egészen ketté akarja választani azt az énjét, amiben jó (tanárnő, kocsmajelenet) és azt, amire vágyik.  Az eddigi kudarcai elbizonytalanítják, kora kapkodásra készteti. A magas vérnyomással küzdő valamikor potentát minden mindegy hozzáállása az egészségéhez elkeserítő, bár valahol az is érthető, ugyanakkor ami jár neki elfogadásban, juttatásokban, az jár, ahhoz ragaszkodik. 

(Mellesleg valaki árulja már el nekem: milyen az a dercés hang, ami többször és hangsúlyozottan felmerül a regényben?)

Cselenyák Imre (Nyírkáta, 1957) magyar író, zenész, dalszövegíró, a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő cselenyak.jpgés Jogkezelő Egyesület, valamint a Történelmiregény-írók Társaságának tagja. Több mint harminc mű szerzője, 2013 májusa óta rendszeresen játsszák A szorgalmas és a rest lány meseoperát, amelynek ő írta a librettóját. A könyvhétre (2017) jelent meg "Áldott az a bölcső" című Arany Jánosról szóló életregénye.

"...Túl sokan akarnak megélni az irodalomból, de alkotás nélkül, és ösztönösen védik a privilégiumukat, tehát minden olyan mesemondó-elbeszélő felbukkanása veszélyeket rejt számukra, akik jóban vannak az olvasók tömegeivel. Én csak nevetek ezen, mert nekem ugyan nem kell kegyelemkenyér, én a helyezkedés, gyűlölködés helyett regényeket írok, nem is keveset, és olvasóimmal kokettálok"  - vallja Cselenyák Imre a Spanyolnátha című művészeti lapnak adott interjúban, miután megkapta a Rauscher-díjat (Dorog város legnagyobb művészeti elismerése).

A képet Ladányi Károly készítette.

Azt hihetnők, hogy a szerző egyes vonatkozásokban csak kapirgálja a problémák felszínét, és valóban, nem tár fel minden összetevőt, amely a gond sajátja. Csak érint karaktereket, tipizál, csak megvillant, de nem kínál megértésre szolgáló többletet. Megítélésem szerint ez nem az ő feladata. Az író sajátos eszközeivel látleletet készített a pillanatról. Hiszen arról ír, hogyan érzékeli a hétköznapi, szociológiában, pszichológiában, egyéb társtudományokban nem elmélyült ember a problémásabb cigányokkal való találkozást. Vannak emberek, akik csak az erőszakból értenek és csak azt tekintik érdekérvényesítő eszköznek. Csak kevesen gondolnak bele a cigányok zömére jellemző tanult tehetetlenségbe, nemzedékről nemzedékre átörökített nyomorúságos gondokba, amelyek nagyrészt felelősek viselkedésükért, agressziójukért, szipolyozó életmódjukért. Figyelemmel kísérem az Igazgyöngy Alapítvány munkáját, amely ilyen sorsú cigány emberekkel foglalkozik Berettyóújfalu térségében. Még a témában nagy tapasztalatú L. Ritók Nóra sem képes egyik napról a másikra csodát tenni velük, és univerzális megoldásokat kínálni, aki fogja a kezüket, segítséget nyújt, értük és velük éli mindennapjait. Ő is csak leírni képes, honnan jönnek ezek az indulatok, miért érzik úgy az érintettek, hogy rajtuk mindenkinek segíteni kell. Az ott dolgozóknak gyakran  bele kell törődni, hogy mindenkit nem lehet felemelni, hogy minden erőfeszítésük ellenére két lépés hátra, egy lépés előre eredményeket lehet felmutatni, hogy a változás rettenetesen lassú és alig észrevehető. A kötet nem kínálhat ilyen jellegű megoldást, célja egyedül figyelemfelhívás a jelenségre és a mindennapi emberek erre adott tipikus válaszai. Mert mindkét oldalon vannak ám gondok, azt meg kell hagyni. Az egyik túlreagál, a másik degradál, ha szabad lenne ennyire leegyszerűsíteni ezt a borzasztóan sokrétű problémahalmazt. szanatorium5.jpgTudtad Cselenyák Imréről, hogy nemcsak író, hanem zenész és dalszövegíró is?
(A képen szerző rendhagyó irodalomórát és zenés könyvbemutatót tartott a Corvin Mátyás Alapiskola 8. osztályos tanulóinak, Áldott az a bölcső című Arany Jánosról szóló életregénye alapján)


A novellák... fikciók, amelyekben mindig van valami a szerző személyiségéből. Legjobban az első novella ragadott meg, ahol a pályakezdő fiatal író befizet egy Írótábori kurzusra és szent áhítattal lép be az előadások helyszínére. Hiszen itt Írók (így, nagy betűvel!) fogják majd meg a mi fiatal Imink tollat tartó kezét és vezetik be a misztériumba (lehet, ezt is nagy betűvel kéne írnom?). Megosztják vele a titkot, amely egy csapásra kiadatja valakivel műveit. Nagyon mosolyogtam, amikor leesett a novella főhősének, hogy itt is csak emberek vannak, sőt, tovább megyek, esendő, gyarló emberek, akik vigyáznak kapcsolataikra, és regényötleteikre, helyette pedig nagy általánosságokról beszélnek. Bizony, így van ez, aki amíg meg nem ismeri a folyamatokat, csodálatot érez, el sem hiszi, hogy ott lehet, ahol éppen van, aztán... aztán megismeri és megérti, hogy nincs új a nap alatt. (Hinnéd, hogy például Borbély Alexandra tavaly az Oscar-gálán csak arra tudott gondolni, hogy leszakad a lába a cipőben? és hogy milyen nehéz a ruhája? és hogy ennyi csillogó külsőség dacára Enyedi Ildikóról egy rohadt képet sem vágtak be a folyamat során? Pedig előtte biztosan ölni tudott volna a lehetőségért, hogy végigmenjen azon a szőnyegen és kizárólag ihletett, pátoszos sztereotípiákban gondolkodott ezzel kapcsolatban.) Nos, amikor benne vagy valamiben, az egészen más, mint amikor még partvonalról szemlélődsz és ideákkal ruházod fel a bentieket - erre jött rá a mi Imrénk a novellában. szanatorium6.jpg...azok a bizonyos szemcsék...

A két húszas története is tanulságokat rejt: vidéki gyerekek tekintélytisztelőbbek, becsületesebbek, mint dörzsöltebb városi társaik, éppen ezért könnyebben balekra is lehet venni őket, hiszen a kisebb települések egyértelmű fekete-fehér, igen-nemjeihez szokott lélek nem tud mit kezdeni a nagyvárosok színeivel, szagaival. Még nem tanulták meg, azért mert ők jók, mindenki más nem biztos, hogy ugyanúgy az.
De hamar megtanulják.
Stradivari hegedű... hát igen. Amikor neked kell bizonygatni a bizonyíthatatlant, hogy becsületes vagy, egy másik becsületesnek, aki kicsit együgyű is, kicsit hiszékeny is, de mindenképpen rokon. Aztán ott a szocialista tervgazdaság, ahol minden volt mindig, akkor is, ha nem volt: a lényeg az adminisztráció. Hogy ezt 22 évesen nem nagyon lehet ésszel felérni? Hát, istenem... a nőket még ma sem értik sokan, pedig mi ahhoz holmi tervgazdaság... na, ugye.
Jönnek Upa meséi, majd tűpontos meghatározás a valódi gyönyörről, miközben léhaság és a személyiség leépülése arat a mamahotelben. És "Ó, hát a foci!" - amivel én nem tudok mit kezdeni, drága Jánosomat kéne megkérdezni a témában, de neki meg a valódi Aranycsapat az etalon, ő akkor volt fiatal.

Pandemónium, a cím nagyon kifejező: démonok találkozója. Pandóra szelencéje kinyílik és szórja átkait. Mindenki saját, külön igazát hiszi, tévedhetetlenségébe kapaszkodik, önbizalma roncsait igyekszik érvényre juttatni, miközben igazi problémák (démonok) gyűrik őket: cigánykérdés, nemzethalál, gyermektelenségbe fulladó hajadonság, felemelkedés reménye nélküli kísértések. Megtalálható itt minden fajta emberi gondolkodás, az űzött paranoia, a meggyőződéses emberi jogi aktivista, akinek a valóság mit sem számít, a hőzöngő hazafiasság, a mértéktartó belegondolás, a sztereotípiákba kapaszkodó harsány senki, tájékozatlanságba és tudatlanságba meredő makacs, aki anyjának szomszédasszonya már evett is ilyet, mint például szegregáció... Mindezt irigylésre méltó pontossággal tűzte tollára Cselenyák Imre. Tükröt tart, villantgat vele a nap felé, befogja fényét,  bele a szemünkbe. Hogy lássunk. Vagy ébredjünk, mert baj van?

pandemonium.jpg

A könyv borítójára kattintva elérhető kedvezményes áron!

Kövess minket Facebookon!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr6014627976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.