Schiff András: a harmadik fül és a zene

2019. március 12. 00:01 - Carbonari

Könyvajánló - Schiff András: A zene a csendből jön

schiff_1.jpgÉletinterjú Schiff Andrásról, komoly zenéről és arról, hogy Beethoven az ember mind a 10 ujjára írt... színt és értelmet visz a kotta világába a laikus számára is.

A Magvető Kiadó tavaly adta ki Schiff András A zene a csendből jön című könyvét, amely két nagyobb részre tagolt. Az első részben Martin Meyer, a Neue Zürcher Zeitung riportere készített Schiff Andrással életinterjút, a második rész a szerző esszéit tartalmazza, amelyek széles spektrumban ölelik fel a zenei élet meghatározó műveit, kiválóságait, mestereit, valamint a társadalommal - és ezen főleg a magyar társadalmat kell érteni - kapcsolatos eszmefuttatásait.

Az életinterjú során a riporter, Martin Meyer érzékenyen és értően faggatja Schiff Andrást a szerző életútja felől, annak jelentősebb állomásain kicsit elidőzve, elszöszölve érdeklődik a művésztől. Így szerzünk tudomást kisgyerek korának zsidó mivoltára való rádöbbenésére. A szülők nem titkolták, de nem is verték nagydobra a családnak ezt a tulajdonságát. Nem szabad elfelejteni, hogy Schiff András 1953-ban született, Sztálin halálának évében. Miután a Schiff család felnőtt tagjai átélték a traumatizáló ötvenes évek elejét, amely áruhiányban, csengőfrászban, kivégzésekkel tarkított koncepciós perekben és agyonhallgatásban csúcsosodott ki, nem csoda, hogy az asszimilációban vélték megtalálni a boldogulás eszközét. Ha mást és máshogy is gondoltak, mint a hivatalos politika, nem kötötték senkinek az orrára sem. Így voltak a zsidósággal kapcsolatban is. Schiff András gyerekként megismert tulajdonsága csak későbbiekben érik meg benne megélt valahová tartozás élménnyé. De ezt az élményt át és áthatja a megrendülésen túl némi elfogultság és félelem (ami érthető is) - ez utóbbiakat az esszéiből véltem nyomon érni. schiff-andras-21.jpg

Óvodás korától szinte napjainkig követhetjük magánélete és zenei pályafutása jelentős állomásain, első kézből származó információk alapján, hiszen Schiff András vall saját magáról. Ott vagyunk mellette az oviban, ahol zsebre tette a spenótot, hallgatjuk az apja dörmögését, ahogy a kiss Schiff improvizál a zongorán, hogy azt játszd, amit kell, amit feladtak, hallhatunk a Kádár-rendszer visszásságairól, történelemkönyvekről, amelyek elhallgatnak vagy elferdítenek bizonyos dolgokat (ahogy mindig, minden korban minden történelemkönyv elhallgat vagy elferdít bizonyos tényeket, amelyek nem férnek bele a kívánatos kánonba, így van ez, nincs új a nap alatt), nézzük tanulóéveit a szocializmus elhanyagolt zongoráin, hallgatjuk hangversenyein, látjuk magunk előtt, ahogy senkivel sem egyeztetve disszidál, és előttünk a megrendezett jelenet, amikor a magyar hatóságok "kiengedik" hozzá az anyját Grazba, hogy a lelkére beszéljen: térjen haza. Értjük a külön alkuját, amely egyrészt nem zárta el előle az anyját, másrészt nem hozta a kelleténél kínosabb helyzetbe az akkori magyar államot sem. 

Külföldön maradva nem volt fáklyás menet felépíteni azt a pályát, amelyet Magyarországon hagyott. Mindenki úgy volt vele, hogy jó, jó, értjük, játszott már a világban itt is, ott is, jó kritikákat is kapott, de ez még nem jelenti azt, hogy ismerik is a nevét. Fel kell építeni a brandot, ami nem megy egyik napról a másikra. Hja, hogy közben élni is kell valamiből? Pech. De azért csak nem halt éhen és beindult a kinti karrierje is. Megnősült, előbb Ausztriában, majd Firenzében találtak maguknak biztonságot. Sok-sok neves művésszel játszott együtt, saját zenekart is alapított. Politikai állásfoglalása világos: mindenekelőtt humanizmus, undorodik a szélső jobbtól (anno, Ausztriából is Jörg Haider politikai szerepvállalása miatt költözött el) és isten igazából az Orbán kormányt sem szereti, sőt.

Martin Meyer, az életinterjú készítője
martin-meyer_470x600.jpgNagyon zanzásítva, éleitől és apró, de élettel teli megjegyzéseitől, finom humorától és egy csomó fontos életrajzi adattól lecsupaszítva ez a lényege a riportnak. Kifejezett érdeklődéssel olvastam, örültem, hogy betekintést engedett a szerző saját életébe.

A második rész Schiff András esszéit tartalmazza, amely egyrészt politikai állásfoglalásait, közéleti aggódásait tartalmazza, másrészt kortársait és a zene volt és ma is élő nagyjait és / vagy azok műveit elemzi, véleményezi, oszt meg róluk az olvasókkal tudnivalókat. Tanárairól, mestereiről vall, üdvözli és köszönti őket, vagy éppen a hangversenylátogató tíz parancsolatát vési kőbe.

Ez utóbbi számomra nagyon érdekes, pont Kenneth Hamilton Az aranykor után című művével egybevetve. Bizony, bizony, valamikor a tizedik parancsolat - ne tapsolj túl korán, sőt, vannak művek, ahol egyáltalán ne tapsolj - egyáltalán nem így volt 100-150 évvel ezelőtt (a citált mű szerzője ma is megengedő ezzel kapcsolatban). Ott bizony még tételszünetben sem átallottak zajosan tetszést nyilvánítani. Értem a művész felvetését, de ennek ellenkezőjét is. Hogy egy példát is citáljak: Érdi Tamás egyik előadásán laikus közönség volt jelen, és bizony beletapsoltak a tételszünetbe - ezt pedig műértő édesanyja felháborodottan sérelmezte. Neki mondta az egyik jelenlévő, szintén műértő személy, hogy a zeneakadémiai vájt fülűek fanyalgása jobb lenne? Itt legalább örülnek annak, hogy valaki zongorázik... Természetesen akceptálom Schiff András véleményét is, miért ne hinném el neki, hogy létezik olyan "mű, amelynek lételeme ez a végső szent elnémulás."   

Esszéiben kiválóan festi le a zenedarabokat, érzékeltet különbségeket a szerzők művei között, visz színt és értelmet a kotta világába nekem, a laikusnak is, aki alig van tisztában ezekkel a dolgokkal. Ír politikáról, történelmi összefüggésekről és magántörténelemről. Kiemeli tanárai, mesterei tisztelni való tulajdonságait, elemzi a múltat és átértékeli a jelen fényében. Ami akkoriban bántotta vagy sértette ezzel-azzal kapcsolatban, azt megérti, hogy így kellett történnie. Az érett művész összegzése ez a kötet, pontosan tudja, több van már hátra, mint előre, de azt is tudja, hogy bármi történt vele, eddig fizetés nélkül egyetlen asztaltól sem állt fel. És bármi is vár még rá az életében, már egy koncertterem sem tud ismeretlen félelemként hatni rá. Hiszen a zene ígérete nem csap be, nem csal meg, nem hagy hiányt maga után. Csak csendet.

Nem tudom, újabban miért érdekel annyira a komoly zene. Igaz, hallgatni még most sem tudom, de legalább már olvasok róla. És ez egy ilyen zeneileg műveletlen személytől komoly haladás. Még megérjük, hogy élni-halni fogok egy zongoraversenyért? Két-három hasonló témájú könyv és ki tudja.

schiff1.jpg

 




Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak!

A könyv borítójára kattintva a kötet elérhető kedvezményes áron a kiadó honlapján!

Kövess minket Facebookon!

A süketnéma isten és más bírálatok. Érdekel? Kattints!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr4714660759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.