Phil Collins: egy vásott angol kölyök tehetségének és kitartásának eredménye

2019. március 26. 05:58 - KultúrPara

Könyvajánló - Phil Collins: Mindhalálig

Phil Collins Mindhalálig című könyve arról szól,
hogyan lett egy vásott angol kölyök tehetségéből
kitartáson és állhatatosságon keresztül világhírnév.

Cselenyák Imre recenziója

A Könyvmolyképző kötetei között böngészve bukkantam Phil Collins autobiográfiájára. A híres zenész önéletrajza valahogy furcsán hatott a kiadó zsánerkönyvei között. Minthogy azonban Phil Collinst elismerem korszakformáló popzenésznek, aki a nyolcvanas-kilencvenes években jó néhányszor a szakma csúcsán tanyázott – hétszeres Grammy-díj, Oscar- és Golden Globe-díj –, két okom is volt arra, hogy levegyem a polcról. Ez a Nyugati Téri Alexandra Könyvesházban történt, aztán nem is várakoztattam sokáig, már a hazafelé tartó vonaton felütöttem.

Kis híján elfelejtettem leszállni, annyira kisajátított ez a curriculum vitae. És ezt követően egy hétig elszórakoztunk kettecskén, s nem csupán azért, mert lassan olvasok, ami egyébiránt tény, hanem mert a Genesis és Phil Collins fölfelé ívelő karrierjét meg-megszakítva, a youtube-on meghallgattam az adott időszaknak megfelelő számokat. Nagyon izgalmas játék, ilyet még sosem tettem, visszaidéződött általa ifjúkorom.

Közhely, de igaz: bármely híressé lett ember életét vesszük górcső alá, hírneve, eredményessége a körülmények, tehetség és szerencse mellett nagyban állhatatosságon és töretlen kitartáson múlik. A dicsőség babérjait sehol sem osztogatják csak úgy habokra. Collins az 1951-ik év elején született Délnyugat-Londonban harmadik gyerekként, felmenői teljesen átlagos polgárok, akik korántsem tudtak megadni fiúknak mindent. A brit főváros Hounslow nevű peremkerületének szélén eszmélt, cseperedett, ahogyan maga fogalmaz: „a világ végén”. Egy vásott angol kölyök életét élte, szerény állami iskolába járt, benne volt minden csibészségben, verekedésekben, emellett a futball vitte nála a prímet: lelkes Tottenham Hotspur-szurkoló, el nem mulasztott volna egy meccset sem, a csapat összeállítását álmából felébresztve is fel tudta sorolni.

Az anyával a bizalom, a megértés és szeretet teljes, az apa azonban elveszti ideális helyét a családban, mert csalja feleségét. Collins így emlékezik róla: „Ahogy felidézem, mélységes szomorúság tölt el. Annyi mindent megkérdezhettem volna apámtól; bár tudtam volna, hogy mindössze huszonegy éves leszek, amikor meghal. Egyszerűen nem volt közöttünk sem intimitás, sem túl sok párbeszéd.” Gyermekkori szorongásainak tudható be, hogy éjjelente bepisilt. Emiatt gumilepedőt kellett húzni a pamut alá. „Ha baleset történik, a gumilepedő megakadályozza, hogy a folyadék szétterüljön, így hát kénytelen vagyok a saját vizeletemben feküdni. Mihez kezd az ember ilyen helyzetben? Átmegy a szüleihez aludni és telepisili az ő ágyukat is. A kis sorházunkban nincsen zuhany, kora reggel pedig nem szoktunk fürödni, így apát enyhe vizeletszag lengi körül, amikor munkába indul.”

A dobolás felé való elhajlása talán a Collins rokonság két tagjának számlájára írható. Reg és Len Tungay testvérek, akik rendszeresen megfordultak a lakásukban, vettek a három éves Philnek egy műanyag játékdobot. „A környezetemben mindenki számára azonnal nyilvánvalóvá válik lelkes rajongásom az új dob iránt. Már ilyen kis koromban sincs kétségem felőle, milyen zseniális ez a játék. Van végre valamim, amit kommunikáció címén most már a végkimerülésig csépelhetek.” Ötéves korában a fent említett rokonok összebütykölnek neki egy házi készítésű dobszerkót, amely olcsó csörgődobból, két pléh kekszes dobozból és egy triangulumból áll. És innentől dobol ész nélkül, leginkább a nappaliban, mialatt a család többi tagja a televíziót nézi. Nos, itt van egy tényállítás, amit nyakon lehet csípni. A családja nem hurrogta le, nem parancsoltak rá, hogy hagyja abba. Akár varietét, népszerű humoristát, filmet néztek, elviselték a legkisebb gyerek zajongását. Sőt, ha zenés produkció, rock’n roll parti ment a tévében, a kis Phil kísérte. Ez bizonyára kellett ahhoz, hogy a fiú dobolás iránti rajongása töretlen maradjon.

Nos, írásomnak nem célja elmesélni Phil Collins életét, csupán a gyermekkorából ragadtam ki néhány jellegzetes példát, amelyeket még olyan extrém információkkal is megtoldok, hogy tizenhárom évesen elkezdett kacérkodni helyi szinten a musical-el, játszott többször a Twist Olivér zenés színpadi darabban, mint Agyafúrt Vagány, de aztán a dob nevű hangszer teljesen kisajátította. Tizennégy évesen veszti el a szüzességét, és ekkortájt ismerkedik meg Andrea Bertorellivel, akit később feleségül is vesz. Az 1966-os év két dologról is emlékezetes a számára: Anglia akkor nyert futball-világbajnokságot, Phip pedig megalakította első zenekarát, 15 évesen.

A hatvanas évek Angliáját a szabadszellemű, egzisztencialista beállítottságú ifjúság jellemzi, akik az új zenei irányzatok, főleg a rock’n roll, a blues iránt mutatnak fokozott érdeklődést. A Beatles, a Rolling Stones, a Who már híresek, és egyre nő a kereslet az új, változatos stílusú brit együttesek iránt. Szinte törvényszerű, hogy egy kitűnő ritmusérzékkel megáldott, muzikális srác, aki nem jeleskedik a tanulásban, ebbe ez irányba mozdul. Kezdő zenészként is módja van olykor nemzetközi sztárokkal találkozni, velük muzsikálni, hisz adott a tér, a terminus, és a kereslet-kínálat ideális helyzetek sorát teremti meg szívósan dolgozó, tehetséges hangszereseknek. A Flaming Youth nevű együttessel kislemezük jelenik meg, amely kedvező kritikát kap, ám mégis hamar feloszlanak.

1970-ben Collins a Melody Maker című lapban felfigyelt egy hirdetésre, amelyben a Genesis, egy már regnáló, kétlemezes együttes dobost keres. Jelentkezett a meghallgatásra és sikerrel járt. A dobolás mellett esetenként vokált énekelt, mert a frontember, Peter Gabriel után neki volt a leghasználhatóbb hangja.

Hadd térjek még vissza a jelenségre, amely a hatvanas évektől kezdődően teljesen egyedülálló helyzeteket teremtett a szigetországi rock-zenészek javára: Anglia a könnyűzenei világ központja, hihetetlenül sok együttes alakul és belőlük számos jut el a világhírnévig. Egészen rendhagyó módon, amely a korábbi korokban nem fordulhatott elő: néhány fiatalember úgy dönt, kvartettet, kvintettet stb. alakít, összekaparják a pénzüket, abból stúdiózás lesz, önerőből piacra dobnak egy kislemezt, ha annak sikere van, kerül számukra menedzser is. Ez a menedzser azonban korántsem olyan, mint a maiak, akik az anyagi finanszírozás mellett beleszólnak a zenei irányzatba, a koreográfiába, az öltözködésbe, a nyilatkozatok milyenségébe. Dehogy. Elfogadja a fiúk zenei stílusát, koncepcióját, felkutat számukra stúdiót, fellépési lehetőségeket, és tartja a kapcsolatokat a médiával. Javaslata ugyan lehet öltözködésre, színpadképre vonatkozólag, viszont nemigen szerepel a szerződésbe, hogy azt a fiúknak be is kell tartani.

Hőskorszak, ez kétségtelen. A Genesis – ez is jellemező – elvonult egy csendes vidéki kúriára, amely hangstúdiónak volt berendezve, ott zavartalan környezetben, összezártan, megfelelő ésszerűséggel használva alkoholt és drogot, összehozta saját, jellegzetes zenéjét, amely csak az övék. Ez így működött, ugyanezt tette előttük a Rolling Stones, Eric Clapton, Jimi Hendrix, a Led Zeppelin stb. és utánuk a Queen, az Iron Maiden, a Dire Straits stb. Az ekkoriban neves magyar együttesek háza táján, tudom, mint zenész, közszájon forgott: azért nem lehetnek soha olyan jók a mi zenekaraink, mert ezt a „mélyből felszínre hozott inerior firmitas” (belső erő) rítust nálunk képtelenség megvalósítani. Most ebbe nem mennék bele, hogy én miként vélekedem a hallucinogén szerek használatáról. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas évek angol együttesei közül miért lett világhírű olyan aránytalanul sok. Nemzetközi összehasonlításban a világ zenei jövedelmének mintegy 80 %-át ők tették zsebre. Ez a „zeneexport” volt jó pár évig a szigetország legjövedelmezőbb „iparága”.

Hűűű, hogy dobol!

A Genesis egy különös, szinte egzotikus progresszívrock-zenei irányzatot talált, amelyben a líraiság, a feszes ritmusok ugyanúgy megtalálhatók, mint a váratlan, a slágerzenén jócskán túlmutató harmónia és hangulatváltások. És erre a zenére is megjött a kereslet, igaz, kezdetben inkább csak Belgiumban és Olaszországban rajongtak értük, ami aztán felturbózta a hazai táborukat is. 1972-től már Amerika színpadain is elő-elő fordulnak, és lesznek lassacskán az óceánon túl is kedveltek. Tehát az úgynevezett „angol invázió” az Egyesült Államokban a Genesissel folytatódik, aztán majd Phil Collis énekessel, filmzeneszerzővel ugyancsak.

A fenti négy bekezdésben leírtak csak látens módon kapcsolódnak Phil Collins önéletrajzához, amely a New York Times szerint „Okos, határozott, fájdalmasan őszinte.” Csupán utalni szerettem volna arra, hogy milyen közegben élt és alkotott ő. És most hadd térjek vissza a könyv tartalmára, csak úgy slágvortokban, amelyekből kevés is elegendő, hogy ez a vallomás a megfelelő helyére kerüljön. Rendkívüli, ahogy a zenekar mögött doboló háttértag fokozatosan énekes-frontemberré válik. Aztán ahogyan beindul a Genesis mellett Philnek az önálló dalszerzés és általa a szólókarrierje. Bámulatos, hogy egy időben a világnak hány pontján uralta a különféle toplistákat, és lemezeladási rekordokat. Idővel más előadóknak is írt számokat, sőt neves énekesek kérték fel, hogy legyen a következő lemezüknek zeneszerző-producere. Így rengeteg előadóval dolgozott együtt, csak néhány nevet említve: Anni-Frid Lyngstad (ABBA), Robert Plant, Eric Clapton stb. Hihetetlen munkabírás jellemezte, zenészbarátainak, példaképeinek sosem tudott nemet mondani, minden felkérésnek igyekezett eleget tenni, éjt nappallá téve dolgozott két végén égetve a gyertyát. Erre törvényszerűen rámentek a házasságai, ráment az egészsége…

Kamper Gergely, a mű fordítója

Hadd térjek még ki egy gondolat erejéig a nyelvátültetésre. Kamper Gergely személyében kitűnő fordítót ismertem meg. Azon túl, hogy pontosak az adatai, a számcímek, még a regény jellegzetes hangütésére is figyelt. Végig éreztem benne egy gyarló, de szakmájában óriást alkotó ember sajátos modorát. Phil Collins, az autodidakta dobos-énekes londoni srác szólt hozzám, mesélt nekem. Még egy érdekes megjegyzés. Mai könyvekben nemigen láttam felbukkanni ezt a régi szót: üstöllést (gyorsan, azonnal). Egészen jókedvem lett tőle! Kell ilyen merésznek lenni!

A könyvről tulajdonképpen alig árultam el valamit. Lényegbevágót főleg nem. A regényben hagytam őket, másnak is megadva a felfedezés élményét. Ahogy az On Magazine írja: „A Mindhalálig sokkal több egy hatvanvalahány éves egykori zenészlegenda szellemes sztorizgatásánál. Ez a könyv ünnep!"