"Féltékeny, bizonytalan, túlérzékeny és aluliskolázott vagyok" - tényleg ilyen Robbie Williams?

2019. április 21. 07:59 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Chris Heath: Robbie Williams - Csak őszintén...

Robbie ​Williams korunk egyik legbonyolultabb, legszórakoztatóbb és legbotrányosabb popsztárja: a bulvármédia egyik kedvenc alakja, aki sorra nyeri a díjakat, dönti meg a rekordokat, és akinek százezrek követik mindennapjait a közösségi oldalakon. Azt viszont kevesen tudják, mi rejlik a felszín mögött: milyen rögös út vezetett odáig, hogy Robbie leszokjon a függőségeiről, kezelni tudja a kóros szorongását és teret adjon végre az életében a szerelemnek.robbie-williams-blog-738x415.jpg

A Csak őszintén… című könyv szerzője, Chris Heath évtizedek óta szorosan együtt dolgozik Robbie-val: már akkor ismerte, amikor bekerült a Take That együttesbe, mellette volt akkor is, amikor szakmailag és a magánéletében is válságba jutott, figyelemmel követte, hogyan dolgozta fel élete legnagyobb örömeit és tragédiáit, de azt is látta, hogyan viselkedik, amikor a szerettei közt tartózkodik és teljesen elengedi magát. A beszámoló (amelyben megjelenik a kilencvenes és kétezres évek sztárvilágának szíve-java) évekig készült, és egy olyan alapos, őszinte, nyers, humoros és sokszor felkavaró közelképet mutat Robbie-ról, amilyenre még nem volt példa. Mindezt cenzúra és szépítés nélkül, szemtelenül jó stílusban.

A fülszöveg utolsó mondatával vitatkoznék, mármint azzal a részével, hogy szemtelenül jó stílusban :) Noha Heath régóta ismeri Robbie-t, vagyis Robot, ahogy a legtöbben hívják, az elején mégis olyan érzésem volt, mintha egy idegennel beszélgetne, aki maga is velünk együtt ismeri vagy ismerné meg jobban az embert, aki az arc mögött van.

Nálunk Robbie leginkább a botrányaival - meg persze néhány jól sikerült számával - került be a köztudatba, a függőségével, minden szaftos pletykával. De mindig is tiszta volt előttem, hogy ez csak egyfajta álca, saját maga előtt is. Egy értelmes, érzelmes hapsi, aki ugyan tönkreteszi magát, de valószínűleg ez súlyos önértékelési problémákból (is) fakad a sztárvilág plasztikus érzéketlensége mellett. 

"Szóval úgy voltam vele, hogy sosem házasodom majd meg, és nem lesznek gyermekeim se: az volt a terv, hogy egyedül leszek, és úgy baszom el az életemet, ahogy jólesik. És ez ment is jó darabig, nagyon jól ment. A lemezeim nem fogytak el a polcokról, mert sosem adtam el magam. És itt van ez a test... hát mit mondjak, sosem éreztem jól magam a bőrömben. Állandóan szorongtam, most is szorongok, nem tudok megszabadulni ettől a szartól. A picsába, annyit szorongok állandóan!

Tudom, hogy amikor az ember fiatal, akkor abban hisz, hogy a dolgok majd jobbra fordulnak. Mert halhatatlannak érzi magát, azt hiszi, hogy ez a szar majd örökké tart, nem? De az a nagy helyzet, hogy én már itt vagyok ezen a bolygón egy ideje, és lényegében nem nagyon változik semmi. Annyi mindent elértem - és mégis ugyanúgy szorongok.

Féltékeny, bizonytalan, túlérzékeny és aluliskolázott vagyok, nem érek semmit. A sikerem szerintem nem több, mint hiba a mátrixban. És hát ja, ez jobban fáj, mintha azt mondanák, hogy kövér vagyok, vagy tehetségtelen, vagy gázos."

És igen, már rögtön a könyv elején pontosan ezt mutatja magáról. Az lehet, hogy aluliskolázott, de nem buta, nem érzéketlen. Ő sosem gondolta úgy, hogy neki valaha családja lesz. Egyedül marad, és így bármit megtehet, bármit, ami rossz is neki. 

Nem az a legnagyobb félelmünk, hogy esetleg alkalmatlanok vagyunk. A legnagyobb félelmünk az, hogy képességeink minden képzeletet fölülmúlnak. Ragyogásunk, és nem sötétségünk az, ami megrémít minket. 
Marianne Williamson

Ez a könyv egyébként egy szokatlan életrajz. A gyerekkort és a fiatal éveket szinte teljesen kihagyja, a Take Thatről is alig esik szó, leginkább a visszavonulása óta eltelt éveket meséli el, az utóbbi 10-12 évet. Hogy hogyan ismerte meg a feleségét, hogyan építgette magát, hogy tett le végleg az agglegénylétről és a függőségeiről, mesél a családjáról, a gyerekeiről. A visszatéréséről. Bár sosem jelentette ki, hogy ő visszavonul. Ő mindig is zenélt és írt dalokat, csak egy ideig ezt nem a nagyközönség előtt tette, hanem otthon, a barátaival, családjával. Mindig is kereste A Tökéletes dalt. Sosem találta meg, soha nem is fogja megtalálni.

A könyv egyébként egy kicsit túl őszinte is volt számomra. Mármint telis tele van párbeszédekkel, idézetekkel, és persze Heath azt sem hallgatta el, ha épp füllentésen kapta Robot. Ez teljesen rendben van, mégis szétesik tőle a szöveg kicsit, és olyan kiforratlannak ható gondolatok is vannak benne, amiket tényleg csak egy barátnak mondunk el úgy, azon melegében. Szóismétlésekkel, gondolatismétlésekkel, akadozásokkal. Írásban ez szokatlan, mivel az ember összeszedi a gondolatait általában, ha leírja őket. De Heath teljesen hű maradt a valósághoz. Egyrészről ez a fajta nyers őszinteség vonzó is, de mégis bennem van az, hogy egy jó szerkesztő egy nagyon szuper életrajzi könyvet összehozhatott volna ebből az anyagból. Klasszikusabb életrajzi könyvet. Mégis örülök valahol, hogy ez nem olyan. Mert Rob sem egy átlagos ember.

Soha nem követtem igazán az életét, a bulvár nem érdekel, pár híres dalát viszont szerettem. Mindig is éreztem, hogy érdekes történet bújik meg mögötte - ezért sem sajnálom, hogy elolvastam ezt a könyvet. Van benne egy levél, ami elég hosszú, de ajánlom olvasásra. Mindenkinek. Gondolkodjunk el azon, hogy mit teszünk. Gondolkodjunk el azon, hogy egy "sztárnak" - legyen zenész, színész, vagy akármi más - is van magánélete. Párszor már feltették nekem a kérdést, hogy mi lenne, ha az utcán szembejönne velem valaki igazán nagy kedvencem. Mi lenne? Semmi. Nem mennék utána, nem akarnék közös képet, nem kérnék autogramot - ennek aztán semmi értelmét nem látom, részemről a dedikálásokat sem szeretem. Mosolyognék egyet, és mennék tovább a dolgomra. Mert ő is ember. Nem istenség, nem... nem tudom mi, egyszerű ember, aki szintén megy a dolgára, akinek van magánélete, amihez nekem semmi közöm nincs. És ezt tiszteletben tartom.

Ezt most nem popsztárként, hanem emberként mondom. A helyzet az, hogy bármerre is megyek, állandóan le akar fotózni mindenki: nem csak a rajongóim, hanem mindenki, és ettől én teljesen agorafóbiássá váltam. A legtöbbször már ki sem mozdulok. Még a hotel recepciós pultjához vagy a bárjába sem megyek le, hanem a szobámban maradok. És ha hazaértem, akkor nem mozdulok ki a házból. Ezzel nincs is semmi gondom, így élek, és jól érzem így magam, de ennek van egy olyan mellékhatása, ami nem feltétlenül kellemes. Gondoljatok csak bele. Magánemberként agorafóbiás vagyok. Komolyan. Ez most nem poén és nem is mentegetőzés. Ezen kívül krónikusan igyekszem megfelelni másoknak. És ha mindent megteszek, amit az emberek elvárnak/akarnak tőlem, akkor teljesen kimerülök. Ha nem teszek meg mindent, amit elvárnak tőlem, akkor meg bűntudatom van. Úgyhogy ezért sem megyek sehová. Gondolom arra számítottatok, hogy egy nagyon hosszú nap után, miután végeztem a promóciókkal, megállok majd a szálloda előtt, és mindenki cédéjét aláírom. Nagyon boldog és hálás vagyok, amiért a dalaim célba érnek. De az a helyzet, hogy a saját jólétemre is gondolnom kell. Fogok is. Muszáj. Az a dolgom, hogy a lehető legjobb albumokat rakjam össze. Olyanokat, amikkel elérem a szíveteket, és remélhetőleg az életetek háttérzenéje lesz. Az elmúlt három évben ezen dolgoztam. Minden fordulatnál szorongtam, reménykedtem és imádkoztam, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. És miután végeztem, turnéra indulok, ahol mindent beleadok, így remélhetőleg nagyon különleges közös élményekben lesz majd részünk. NAGYON komolyan veszem azt a feladatot, hogy segítsek nektek megtalálni az élet örömeit: ezért írom a dalaimat. A többi aztán rajtatok múlik. Ezt egy olyan ember írja nektek, aki momentán Cannes-ban a hotelszoba ablakából nézi a tengert, és nem mehet le sétálni az utcára. Ezt most nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, vagy megnyerjem a szimpátiátokat. Hanem azért írom hogy megértsük egymást. És együtt érezzünk a másikkal. Nem akarok szándékosan bunkó lenni. Az nekem is fáj. De arra sem vagyok képes, hogy minden embernek a kedvében járjak. Ugyanis az is fájdalmas. "Pedig csak öten voltunk." Igen. Két órával előtte pedig harminc, tegnap ötven, az elmúlt huszonöt évben ötszázezer. Ha megveszitek az albumomat, az kicsit olyan, mintha szerződést kötnénk egymással. És ennek nem része az, hogy mindannyiótokkal tudok személyesen találkozni, beszélgetni, fotózkodni. Főleg egy olyan szálloda előtt, ahol úgy szállok meg, hogy direkt nem kürtölöm szét, hogy itt leszek. Gondoljatok bele kérlek, hogy vajon miért nem. Még egyszer elmondom: agorafóbiás vagyok. És ha találkoznom kell bárkivel, szorongani kezdek. Fogadjátok el ezt kérlek. A színpadon mindent bele fogok adni. És amikor az albumot készítem, akkor is rátok fogok gondolni. De kérlek, teljes szívemből kérlek benneteket, fogadjátok el, hogy meg kell óvjam a privát szférámat és jólétemet.

Őszinte szívvel, szeretettel: Rob

 Rob ezekkel az egyszerű szavakkal meséli el, hogy is éli meg az életét. Jó lenne, ha ezt idővel mindenki magáévá tudná tenni. Mert mindenki különleges valamiben. Mindenkinek az élete ér valamit. Mindenki megtalálhatja a boldogságát. Persze eltérő esélyekkel és lehetőségekkel indulunk, az út maga mégis rajtunk múlik.

 

Köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak! A könyv  a borítóra kattintva elérhető a kiadó oldalán kedvezményes áron.

Phil Collins: Egy vásott angol kölyök

Kövess minket Facebookon!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr714772256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.