Addig élsz, amíg mész

2019. június 12. 07:50 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Erling Kagge: Menni

"A járása többet árul el az emberről, mint az arca."saltar-al-vacio.png

Legalábbis Erling Kagge ezt mondja. És van benne valami. Egy ember mozgásából lerí a fizikai állapota - hogy épp fáradt, vagy fáj valamije, vagy éppen teljesen egészséges és kipihent -, ahogyan a lelki állapota is kiütközik. Látszik, ha le van törve, ha valami gond nyomja a vállát, ha szomorú, vagy épp ha feldobott, energikus és vidám. Erling Kagge nagymamája addig élt, amíg tudott menni. Miután már nem tudott lábra állni, fizikailag élt ugyan még pár hónapot, de valójában az élet elhagyta már.

A Stanford Egyetemen 2014-ben végzett kutatás szerint hatvan százalékkal nőtt a kreativitása azoknak, akik hat-tizenöt perces sétát tettek, azokhoz képest, akik ugyanezen idő alatt ültek.

preview1-800x480.jpgUgyanezt láttam a saját nagymamámnál. 2002 tavaszán agyi embóliát kapott, ennek következtében lebénult a fél oldala és képtelen volt járni, a beszéd is problémát okozott sokszor. Világéletében egy energikus, tevékeny ember volt, aki állatokat tartott, kertet művelt, főzött, ellátta a háztartást, és kikapcsolódásként átment a gyerekeihez gazolni, felásni a kertet, vagy ilyesmi. Azt mondta, ez neki tényleg pihenés volt, nálunk ugyanis puha a föld, náluk nagyon száraz, kemény: háromszor olyan gyorsan és könnyen lehet haladni a mi kertünkben, mint náluk. Miután félig lebénult, még kb. két hónapig élt, az állapota javulgatott, de csak nagyon lassan. Segítséggel és járókerettel tudott menni pár métert, segítséggel tudott átülni egy székbe.

Szellemileg teljesen ép maradt, egyszerűen az agya már nem tudta kiadni a testének a megfelelő parancsokat - vagy csak a teste már nem "értette" azokat. És már meg akart halni. Mert a terhünkre volt, amit egész életében a legkevésbé akart és került: mások, főleg a saját családja terhére lenni. Persze mi ezt kevésbé éltük meg tehernek. Igen, az volt, de együtt lehet élni vele, és szívesen sétáltunk vele a folyosón, tornáztattuk, beszélgettünk vele pár szót vagy meséltünk neki. 79 éves volt. Sosem lett volna már a régi. Végül többszörös szívrohamba halt bele, az arcán pedig, amikor pár nappal később az azonosításkor láttam üdvözült mosoly ült. Mint aki csak alszik. Ő már ezt akarta. Mert már nem tudott mozogni.

Ahhoz, hogy mindent megismerjünk magunk körül, sok időre van szükségünk. Olyan ez, akár egy barátság kialakulása. A távoli hegy, miközben közeledünk felé, lassan változik, és mire elérjük, jó barátként tekintünk rá. A szemünk, a fülünk, az orrunk, a vállunk, a hasunk és a lábunk is megszólítója, és a hegy válaszol. Az idő egyre tágul, tekintet nélkül a másodpercekre és órákra. 
Pontosan ebben rejlik a nagy titok, amelynek minden gyalogló ember a részese. Aki gyalogol, az tovább él. A gyaloglás meghosszabbítja a pillanatokat.

Erling Kagge 1963-ban született Norvégiában, igazi modernkori polihisztor. Túrázó, hegymászó, az első ember, aki megcsinálta a Three Pole Challenge-et, vagyis a Három Sark Kihívást. Az Északi-sarkot, a Déli-sarkot és a Mount Everest csúcsát is elérte már. Emellett lelkes műgyűjtő és művészetpártoló, saját könyvkiadója van, és sokat tett azért, hogy a norvég irodalom elérjen a világ más pontjaira is, ahogyan előszeretettel adja ki a külföldi műveket hazájában. Végzett jogász, és aktív szerepet vállal a politikai életben is. Három lánya van, Nor, Ingrid és Solveig.

Ebben a könyvében sok-sok kis pár oldalas szösszenetet ír arról, mit jelent számára a "járás". Mit jelent - szerinte - az emberek számára, és milyen szerepet tölt be az életünkben. Mennyire más gyalogosan elérni valamit, mint beülni a kényelmes autóba, és odafurikázni. Persze mindkettőnek megvan a helye és az ideje, megvan a létjogosultsága, de ha csak az egyik van, az nem jó. Meggyőződése - és ebben igazat adok neki -, hogy elszalasztunk valamit nagyon fontosat az életben, ha mindig csak rohanunk. Néha elég annyi, hogy hazafelé arra a 4 megállóra nem szállunk fel a villamosra, metróra. Néha pedig kell az ennél hosszabb, a természetben való túrázás, akárcsak egy sima erdei sétányon, minden megpróbáltatás nélkül. 

Az az igazság, hogy ültem már finom pezsgőt iszogatva egy kényelmes nappaliban a kandalló előtt, de szerintem az ilyesmit általában túlértékelik; nekem eddig semmi sem ízlett még jobban, mint amikor alaposan átfagyva megittam egy forró puncsot odakinn a jégen.

Elég belegondolni, milyen beszámolók születtek már a komoly, hosszú túrákról. Hogy mit ad valójában pl. az El Camino - a tömegen kívül. Nem, nem a vallási, áhítatos maszlagra gondolok - meggyőződésem, hogy az nem valós. De mégis, a hatása nem véletlen. Ugyanez a hatása egy noname erdei túrának is. Sőt. Maga az érzés, hogy mentél. Gyalogoltál. 

Igazság szerint én ezt a könyvet egy pár héttel ezelőtti hűvös estén, a kádban fekve olvastam ki. De másnap, amikor a boltba indultam, az eredetileg tervezett busz helyett - legalább oda vagy vissza, úgy időzítve a bevásárlást, hogy valamelyiket pont elérjem -, legyalogoltam azt a kb. 6 km-t, ami a táv volt oda-vissza. Bár nem erdőben, nem a természetben, de mégsem a városi forgatagban. És jólesett. Ahogyan rendszeresen gyalogolunk akár párommal, akár egy barátommal; akár a városban, akár csak itt a környéken 8-10-15 km-t is. Néha kell ez is. Néha jobb csak menni és beszélgetni, mint heringekként utazni a tömegközlekedési eszközökön, vagy mint állandóan parkolóhelyet vadászni. De egymagunkban is nagyon jó a séta - fizikailag és mentálisan is. 

Menjünk többet!

A kötet elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva, közvetlenül a kiadó oldaláról!

Csend a zaj korában

Kövess minket Facebookon!

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr7914880692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyurikutya 2019.06.12. 21:36:57

Vitatom Kagge bölcselkedését, hogy "A járása többet árul el az emberről, mint az arca." A járás ugyanis nem mutatja az ember lelkét, csak a fizikai és mentális z állapotát, ellenben az arca fecseg róla. igen. És elárulok valamit: az ember haldoklása a lábánál kezdődik. Nem kell azonban ijedezni, a haldoklás évtizedekig is eltarthat.

Arthur Arthurus 2019.06.12. 21:39:28

@Gyurikutya: Részben egyetértek, szerintem sem árul el többet, én azt mondtam volna, hogy ugyanannyit, csak más szemszögből. Viszont a lelkiállapotunk a mozgásunkon is meglátszik. Persze az arcunkon is, bár ez utóbbit jobban tudjuk palástolni, előbbihez pedig alapos megfigyelés kell.

attolia 2019.06.14. 00:31:10

"Nem, nem a vallási, áhítatos maszlagra gondolok - meggyőződésem, hogy az nem valós."
És ezt milyen tapasztalatból vonta le a posztoló? Ha nem vallásos, nyilván nem is lesz ilyen élménye, de miért kell több ezer embert hülyének gondolni, akinek pedig valós élmény volt? Ha ugyanaz lenne a hatása egy noname erdei túrának, akkor nem a Camino lenne olyan populáris.
Én napi 15-20 km-t gyalogolok a munkámban és megváltás,amikor leülhetek pár percre, ettől függetlenül szeretek túrázni, gyalogolni szabadidőmben is, sőt néha imádkozni is az erdőben, bár tudom ez a posztolónak csak vallási maszlag, de nekem jól esik:)