Egy ágyban alszanak hónapok óta, de még nem találkoztak

2019. augusztus 15. 00:50 - Carbonari

Könyvajánló - Beth O'Leary: Az ágybérlő

agy.jpgTiffy és Leon egy lakásban laknak. 
Tiffy és Leon ugyanabban az ágyban alszanak. 
Tiffy és Leon még sosem találkoztak. 

Nekem ne mondd, hogy ez a három  mondat nem keltette fel a figyelmedet, mert úgy sem hiszem el. Annyi helyzetkomikum és lehetőség van bennük, ami már önmagában eladja a kötetet, amely a General Press Kiadó gondozásában jelent meg, Beth O'Leary munkája, Az ágybérlő címmel.

Eleinte kötelességtudóan olvastam (végül is recenziós kötet), oké, a főhős (Tiffy) kissé szabálytalan, cseppet lökött tyúk, aki durva expasija után sírdogál, rosszul fizetett melóval rendelkezik, amit viszont imád, rajong az extrém holmikért, bánatában folyamatosan süt és pótcselekvésként hülyeségeket beszél. Eleinte muszájból, később színtiszta élvezetből helyre kis cetliken levelezik ágytársával, akivel személyesen még sosem találkozott, aztán... aztán legnagyobb sajnálatomra le kellett tennem a könyvet. Nem azért mondom, de hajnali négyet mutatott az óra, nekem pedig még aznap kocsit is kellett vezetnem. Pedig igencsak olvastam volna tovább.

A helyszín London, főhőseink  Tiffy (Tiffany Rose Moore) és Leon (Leon Womey), akik kölcsönösen segíteni tudnak egymás baján. Tiffynek sürgősen lakhatásra van szüksége, minél olcsóbban, Leonnak pedig havonta 350 fontot kell a föld alól is összekaparnia testvére ügyére - ezért Leon úgy gondolja, kiadja az ágyát (és hozzá a lakását) este hattól reggel kilencig, plusz a teljes hétvégére. Tiffy megőrül a lehetőségért és azonnal lecsap rá. 

alszik.jpgTiffy kicsit minden lében kanál emberke, aki furcsa ugyan, de mindenképpen kedves. Nagy darab nő, nem, nem kövér, de magas és igencsak van benne matéria. A maga különleges módján gyönyörű jelenség, de csak annak, akinek van rá szeme. Nem hétköznapi fruska, na! Cserében roppant kreatív, és úgy tudja megkérni Leont arra, hogy legközelebb hajtsa le a vécédeszkát maga után, hogy a férfi percekig röhög a kérés nyomatékosítására lerajzolt számtalan szmájlin, amiből az egyiknek teste van és a jegyzetlap egyik sarka felé pisil.

Leon 27 éves, szakápoló egy hospice szolgálatnál. Érzékeny, magába forduló, hallgatag, kicsit szemérmes figura, akinek az anyján, testvérén (Richie) és néhány betegén kívül sok törődnivalója nincs, de azokhoz teljes figyelemmel fordul. Richie amúgy is több figyelmet igényel, mert a fiú éppen börtönbüntetését tölti, állítása szerint rettenetes nagy félreértés vagy hanyag nyomozás áldozata, és ez a havi 350 font is miatta kell Leonnak, hogy fellebbezését anyagilag finanszírozni tudja.

Szóval, megköttetik az üzlet, Tiffy beköltözik Leon bérleményébe. Mondjuk, amikor férfi saját lakásában először megpillantja a lány cuccainak kaotikus halmát és azoknak összevissza színeit, csaknem a szívéhez kap, hogy erről azért nem volt szó, de aztán a nő főztje mindent visz. Hónapok óta éldegélnek tökismeretlenül egy lakásban, csak más időpontokban, egymás ismerete nélkül, jegyzetlapokon kommunikálva. Tiffy végzi munkáját, mellette próbál kigyógyulni expasija uralkodási mániájából és igyekszik kitérni folyamatos zaklatása alól, Leon pedig egyik betege titokzatos, régi ismeretségének próbál utánajárni, hogy mielőtt meghal az illető, találkozhassanak, mellesleg tartja a lelket Richie-ben és noszogatja az ügyvédet. Ekkor történik az, hogy Leon szakít barátnőjével, akinél eddig töltötte hétvégéit, és most erre az időre nincs hová mennie.

Most mi lesz?
general.jpgÉrthetően, amíg csak jegyzetlapokkal érintkeztek (ez a regény első fele cirka), a cselekmény sokkal pörgősebb, kedvesebb, humorbombásabb volt, mint azután, hogy kénytelen-kelletlen találkoztak és egy lakásban éltek. Onnantól minden élesben  ment, sokat szerencsétlenkedtek, sok mindent félreértettek, komoly személyes tétek jöttek létre, drukkoltam nekik. A mű innentől elvesztette azt a pikáns könnyedségét, amely a regény első felét jellemezte. Nem volt rossz, csak más, és nagyon hiányzott belőle a kezdeti lendület nagyságrendje. Mert itt is sok minden történt, de már beth.jpgfajsúlyosabb dolgok, amelyekhez - értem én - nem illik ugyanaz a történetszövés, csak nálam úgy csapódott le, hogy innentől kicsit izzadtságszagúbb minden. Persze, egy zaklatási ügyből, itt-ott hospice-es haldoklásból, bírósági tárgyalásból nehéz lájtos, habkönnyű cuccot kreálni. Mindezekkel együtt nálam a mű bevonult 2019 romantikus regényei felfedezettjének. Írt még valami mást ez a szerző? Muszáj utánanéznem!

A szerző, Beth O'Leary

A hospice intézmény és a benne lakók problémái is megérintenek. Amíg régen nem tudtam elképzelni, hogy az idős emberek is szerelmesek lehetnek, ugyanúgy zajlanak életükben a kisebb-nagyobb felfordulások, mint bármelyik életkorban, addig lövésem sem volt arról, hogy milyen fontos dolgaik lehetnek, mennyire gazdag és bölcs az érzelmi világuk. Egy ideje már tudom, hogy az élet vége is élet. Néhol szívszorító, könnyes humorú, zsémbes, nehezen elviselhető, de élet. Ilyen regényben ilyesmiről olvasni fontos tanítás a fiatalok számára.

Romantikus, de nem úgy, szomorú, de nem úgy, édes, de nem úgy. Végre egy finom humorú, valóságtól nem elrugaszkodott, normális mű, ami simogatja azt a megkérgesedett lelkemet. Javaslom figyelmedbe!

agyberlo.jpg

 

 

Köszönöm a General Press Kiadónak a lehetőséget! A kötet elérhető a borítóra kattintva kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.

Párbaj

Ha menekülni kell: London vagy Párizs?

Kövess minket Facebookon!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr5114985706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.