Egy városi indián mesél arról, milyen városi indiánnak lenni. Milyen keresni az elveszettnek hitt identitásunkat, hogy tudunk azonosulni egy olyan kultúrával, amelyet nem éltünk meg. Hát igen. Sehogy.
Tizenkét mai, városi indiánnak a történetét, életét ismerjük meg ebben a könyvben, mindegyik fejezet más és más körül forog, másik történetet mesél el, hogy a végén az egész összeérjen egy hatalmas és kaotikus pow-wow-ban. A tizenkét indián közül egyiküket sem sikerült igazán megkedvelni, egyikük sem emelkedik ki a többiek közül, viszont mindannyiukat sikerült megérteni, és ez nagy szó.
A pók hálója egyszerre otthon és csapda.
Tommy Orange, egy igazi városi indián bemutatja a mai Amerikában élő mai őslakosokat, akik közül sok, talán az átlagnál több él lecsúszva, drog és ital mámorában, akár a bűnt sem kerülve. Ezek az emberek mind keresik elveszettnek hitt identitásukat, és mind-mind sehonnaiak. Negyed vagy felerészben, vagy akár teljesen indián származásúak, törzsek és csoportok keverednek ereikben, de csak egy számít: az indián vér. Lehetőleg papírral igazolva.
Fénykép egy pow-wow-ról
A kötet hol E/1-ben, hol E/3-ban beszél hozzánk, hol megszólaltatja az indiánjait, hogy ők maguk meséljenek nekünk, hol csak elmeséli, mi történt. Orange-nak jól áll mindkettő, hogy őszinte legyek, olvasás közben sokszor fel sem tűnt, hogy változtatja, mert a narrációja így is, úgy is erős, húsba markoló és sok szempontból elkeserítő. Számtalan gondolata van, ami nagyon szíven ütött vagy csak elgondolkodtatott, nagyon sokkal egyet tudok érteni.
Pedig mi az vagyunk, amit az őseink csináltak. Ahogyan életben maradtak. Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek, az emlékek érzései váratlanul fellángolnak-kibomlanak az életünkben, ahogyan a takarón átüt egy olyan sebből származó vér, amit annak az embernek a golyója ütött, aki hátba lőtt bennünket a hajunkért, a fejünkért, a vérdíjért, vagy csak, hogy megszabaduljon tőlünk.
Ami nem tetszett, és szerintem teljesen felesleges volt, az az előszó. Tommy Orange-ban az alapján, és a könyv kb. felénél megszólaló saját hangja alapján elképesztő düh munkálkodik. Jogos düh, de düh, ami könnyen elvakulttá tehet. Merem remélni, hogy ez belőle így, az íráson keresztül jön ki, és nem úgy, mint mondjuk a könyvében jött. A könyv viszont erősebb lett volna ezek nélkül szerintem. Amikor Orange átadja a szót a szereplőinek, elképesztő éleslátással képes megírni a lecsúszott, alkoholista indián gondolatait, a tizenéves indián útkeresését, azt, hogy ők is ugyanolyan gyarló, bűnös, gyenge emberek, mint bárki más, ők is ugyanolyan dolgokon mennek keresztül, de elképesztő súlyt rak a vállukra az, amit nem akarnak ők sem letenni: a traumatizált múltjukat. Főleg azt a múltat nem, amit ők maguk csak történeteken keresztül éltek meg. Nagyon tetszett a regény felépítése: a tizenkét egyedi hang teljesen eltérő módon szólalt meg, más és más, időben is eltérő helyeken éltek, jártak, és eleinte szinte erős novelláskötetnek tűnt az egész, amiben egyetlen apró közös pont, hogy ugyanarra a pow-wow-ra készülnek egyedi kis világukból. Aztán ez a pont egyre közelibb lett, míg végül kiderült, hogy annyira nem is távoliak egymástól a szereplők, hogy vagy a múltban, vagy a jövőben, de valami összeköti őket. Tetszett ez a felépítés, de kicsit rövidnek éreztem ehhez a könyvet. Bár hosszabban talán túlságosan elvesztünk volna a részletekben. Ez így volt jó, és Tommy Orange így tudta a leghatásosabban elmondani, amit akart.
Tommy Orange és a kötet eredeti borítója
Az, amit anno az indiánokkal csináltak az Európából áttelepülők, szörnyű bűn, ez tény. Az indiánok többsége harcos nép volt, harcolt velük, nem egy települést lakossága tűnt el nyom nélkül, nekik sem kellett a szomszédba menni egy kis brutalitásért. De az európaiak eszközei fejlettebbek voltak, és vitték magukkal az indiánok közt nem ismert betegségeket is, ami még több embert ölt meg, mint a fegyver a kézben. Miután az őslakosok egy része meghalt vagy asszimilálódott, a maradékot rezervátumokba zárták, amelyek mára védett területek. A mai indiánok nagy része a városokban él, és azok a szörnyűségek, amelyeket az őseikkel tettek, még mindig meghatározzák őket. Sajnos. A sérelmek sokkal tovább megmaradnak, mint bármi más. És ebből fakadóan ezek az emberek, akiknek a nagyszüleik még talán a rezervátumokban, nem városi környezetben éltek, ma már egészen más életmódot folytatnak, olyat, amilyet az őseik soha. Ez pedig azt eredményezi, hogy sem a valós, de sokszor kissé felnagyított ősi sérelmekkel, sem az előszeretettel romanticizált letűnt indián korral nem tudnak azonosulni. Mások akarnak lenni, mint a többi városi ember, de nem tudják az utat ehhez. És ahelyett, hogy a jövőért élnének a jelenben, legjobb képességeikhez mérten, egy teljesen alapvető emberi hibába esnek: a múltat siratják, annak mély és valós megismerése nélkül, felületes kapcsolódásokkal egy korhoz, amit nem ismernek. Ez pedig a drogok, az alkohol, az erőszak és akár az öngyilkosság felé fordítják őket. Egy rakás célját vesztő, vagy talán azt sosem látó, a múlt ködébe vesző, a jelenben szédelgő, botladozó ember, akik sosem kerülnek ki a saját árnyékukból. Így lesznek sehonnaiak.
És így vagyunk mi is, mindannyian sehonnaiak.
Azt mondta, hogy a világ történetekből áll, semmi másból, csak történetekből, és a történetekről szóló történetekből.
Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva, közvetlenül a kiadó oldaláról.
Érdekel még néhány felejthetetlen KULT könyv? Nézd meg ezeket!
Kisközösségi átok: bezár és elárul
Kövess minket Facebookon!
XXI. Század, Budapest, 2019
320 oldal
keménytáblás
ISBN: 9786155915864
Fordította: Pék Zoltán