Az univerzum is átállt a sötét oldalra?

2020. június 01. 07:01 - Tibitron79

Könyvajánló: Richard Panek: 4% univerzum

„A fizikusokat nem a vonzza a fizikában, hogy megérthetik, amit már eddig kiderített a tudomány, hanem az, hogy így esetleg rajtakaphatják a világegyetemet, ahogy épp valami képtelenséget művel.”

1_163.jpg

A Hubble egyik képe - a fényes objektumok mindegyike egy-egy galaxis, sokmillió csillaggal és bolygóval.

Az első ősember, aki valamilyen érdeklődést mutatva feltekintett az akkor még félelmetesen tiszta csillagos égboltra, a tejútrendszerre, és megkísérelte felfogni, mi is az amit lát, valószínűleg csalódottan legyintett, és inkább ment mamutot nyúzni és darabolni. Mert az legalább érthető és szükséges. Gyerekfejjel én is ilyen ősember-féle lehettem, mert ugyan érdekelt a téma, de a mérhetetlen számok, a végtelen tér misztériuma és mindezek felfoghatatlansága engem is elkedvetlenített, és inkább mentem videojátékozni. Szerencsére mindig is voltak a történelemben olyanok, akiket nem rémisztett meg a feladat nehézsége, és megkísérelték megérteni a végtelen világegyetemet. Egy ilyen kutatás részleteiről szól a könyv, mely végigvezet minket pár elszánt, néha megszállott tudós küzdelmén azért, hogy megértse a megérthetetlent. Hol van az univerzum hiányzó 96%-a?
Természetesen ők is a kezdetektől próbálták értelmezni az univerzumot, így a „hogyan keletkezett” vagy „tágul-e vagy összehúzódik” vagy a „mi lesz a világegyetem vége” típusú kérdések őket is foglalkoztatták. Nyomon követhetjük a csillagászok vagy épp a fizikusok, mint Arno Penzias kutatásait, kozmikus háttérsugárzásról, vöröseltolódásról, szupernovákról, vagy épp a kvantummechanika csodáiról.

„A nagy bumm – mondogatta Schramm, Jakov Zeldovics orosz elméleti fizikust idézve – a szegény ember részecskegyorsítója.” A földi részecskegyorsítókban ugyan meg tudták közelíteni a világegyetem legkorábbi szakaszában jelen lévő – minél korábbi szakaszról beszélünk, annál nagyobb – energiákat, de a legeslegkorábbi, kirobbantóan energiadús időszakról messze elmaradtak. Viszont ha az ember a gyorsítók által elérhető energiájú időszakkal akart is foglalkozni, egy részecskegyorsítót nem lehetett csak úgy kölcsönkérni egy-egy délutánra. Ki lehetett viszont számítani, hogy bizonyos részecskék bizonyos hőmérsékleti viszonyok között hogyan viselkednének, és az eredményt össze lehetett vetni az univerzumban jelenleg megtalálható elemek eloszlásával.


A kvantummechanikában elfogadott dolog a semmiből előbukkanó részecske létezése. Valószínűleg az univerzum is egy ilyen kvantumszingularitásból „pattant” elő valamikor 13,7 milliárd évvel ezelőtt.

1_164.jpg


Az univerzum a tudósok szerint háromféleképpen érhet véget. Ha túl sok benne az anyag, akkor a elér egy bizonyos pontot, önmagába omlik. Ez a nagy reccs. A másik lehetőség, ha túl kevés az anyag, ilyenkor az univerzum egyszerűen szétesik, ezt nevezték hőhalálnak, vagy nagy fagynak. A harmadik variáció, amikor épp megfelelő mennyiségű az anyag, ekkor a tágulás egy idő után megáll, és beáll egy végtelen téridő állapot. Ezt nevezték aranyfürtöcske-világegyetemnek.
Végigkövethetjük a vitát arról, hogy a világegyetem sík-e vagy nyílt. Erről még egészen a 90-es évekig vitáztak a tudósok.

„Már nemcsak filozófusoktól, hanem kísérleti tudósoktól is érdeklődhetünk a világegyetem geometriája felől.”

1_165.jpg
Megismerhetjük a Hubble teleszkóp mérhetetlenül fontos szerepét a kutatásokban, és a bizonyító erejű fantasztikus felvételeit, amik olyan messzire pillantottak be az univerzumba, ameddig még soha senki a Földön.
Bekerült egy vitatott, sokáig balgaságnak tartott fogalom, a kozmológiai állandó, mely Einstein egyenleteit bővítette ki. De még a létezése sem biztos.

„Hát nem érti? – kérdezte Roberts. – A galaxisnak itt rég vége, de a görbe még mindig egyenes.” Rábökött a grafikonra. „Hol itt a tömeg? Hol itt az anyag? Itt anyagnak kell lennie!”
Mindenki a fotóra meredt. Az efféle magasztos szépségű, csillagok milliárdjaiból álló fantasztikus örvények ekkor már fél évszázada ejtették ámulatba a csillagászokat – a jelenlevőket azonban most valami más érdekelte. Az örvényen túlra néztek.
A dudoron, a csillagokon, a gázon és a spirális karokon is túl – túl az optikai vagy rádiós sugárzáson. És bár egy kukkot sem láttak ott, mindenki pontosan tudta, hogy továbbra is az Androméda-galaxist nézik.
Mégsem az volt, ami, hanem az, ami nem.


A tudosók, a reggeliző asztalnál olyan kérdésekkel szórakoztatták egymást, mint hogy mi volt a nagy bumm előtt, mi van a táguló univerzumon túl, le lehet-e írni számokkal a végtelent. Ha egy átlagember ezekbe belegondol, megfájdul a feje. De a tudósok sem nagyon tudnak mit kezdeni ezekkel a zavarba ejtő kérdésekkel, ezért maximum reggelizés közben, „könnyed” levezetésként veszik elő őket.
Előkerül a sötét anyag és a sötét energia is, melyek értelmezése magát a valóságot is megkérdőjelezi. Eddig a valóságról a filozófusoknak volt csak jogalapjuk vitatkozni, de a tudósok is be akartak szállni ebbe a küzdelembe. Létezik-e a valóság, mi létezünk-e benne? Megannyi elgondolkodtató kérdés, melyekre még most is keressük a válaszokat. Brian Schmidt csillagász és Christof Wetterich elméleti fizikus is erről vitázik, a stílszerűen fekete lyuknak elnevezett kávézóban.
Egymással versengő, párhuzamosan kutató csoportok küzdelmébe is belepillanthatunk a könyvben. Feszült vitáik, érveik ütköztetései a könyv legérdekesebb részei. Bepillanthatunk a motivációikba, korai, még kevésbé összeszedett teóriáikba, hogy ezeket végigkövetve eljussunk akár a Nobel-díjig is.

1_166.jpg
Miért a gravitáció a leggyengébb erő a világegyetemben? Egy teória szerint a gravitáció nem más, mint egy párhuzamos univerzum, egy ún. brán (membrán szóból) visszamaradt lenyomata.

A világegyetem sötét oldala egyértelmű törést jelentett a természet tudományos megismerésének négyszáz év alatt fokozatosan kifejlesztett, elmélet és megfigyelés felelgetésére épülő rendszerében. Kopernikusz Nap-középppontú elmélete megelőlegezte Galilei Jupiter- és Vénusz-megfigyelését, amely Newtont az általános tömegvonzás elméletének kidolgozására sarkallta, amely holdak, csillagok és bolygók több mint két évszázadnyi új megfigyelését készítette elő, amely nélkül Einstein nem alkothatta volna meg az általános relativitáselméletet, amely megelőlegezte a táguló világegyetem megfigyelését, amelyből a „nagy bumm” modell következett, amely a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás megfigyelését alapozta meg, amely Einsteint a kozmológiai állandó felvetésére inspirálta, ami miatt az Ia típusú szupernóvákat észlelő programok indultak, és amelyből elméleti oldalon… mi is következett? Egyelőre semmi. Csak egy nevet találtak egy leendő esetleges elméletcsírához, amelyet úgy hívnak, sötét energia.


Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre kaphatunk választ ebből a remekül megírt, jól összeszedett, nem csak tudósoknak szánt könyvből. Nekem, mivel a húszas éveimben felszínesen beleástam magam a kvantummechanikába, atomfizikába, és a csillagászat bizonyos részeibe, sok dolog nem volt újdonság. De a tudósok gondolkodása, egymással való civakodásuk, majd egymás segítése és a közös célok elérése sok helyen megfogott. Mindezek ellenére nem könnyű olvasmány, nem is ajánlom mindenkinek. De akit érdekel a téma, annak lehet ez az első könyv, ami bevezeti ebbe a sokszor felfoghatatlan világba.

A fordítást Bujna Balázs végezte, olvasmányos, érthető és jó stílusban.

A kötet elérhető a borítóra kattintva.

Terítéken a Világegyetem! 

A végtelen érintése

Kövess minket Facebookon!

 

Scolar, Budapest, 2017
368 oldal
keménytáblás
ISBN: 9789632447926
Fordította: Bujna Balázs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr7515732182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.