Szeretném azt mondani, hogy apám hős volt.
Pedig nem volt az.
Csak túlélni szeretett volna.
Nem mindenáron, nem mindig, csak lehetőleg.
Nyíregyháza környékén hamar beszorulnak a házakba az emberek. Ilyenkor, október táján már bőven fűteni is kell arrafelé, sokkal jobban, mint az ország más tájain, ahol elég, ha alkonyatkor megmutatják a kályhának a csutkaíziket. Emlékszem, ahogy ülünk a konyhában, villany már van a házban, és a spór szeme hunyorogva várja a történetet, amit apám mindig, minden októberben elmesélt.
Nem tudtok tik' semmit, legyintett az emberekre, amikor 1956-tal kapcsolatos emlékek kerültek sorra egy-egy pohár bor mellett, nem tudtok tik' semmit. Vót' géppisztoly a kezetekben? Vagy néztetek farkasszemet puskatorkolattal? Kellett megvédenetek bárkit, vagy elfognotok bárkit? Súlyos pillantással nézett a rokonokra, barátokra, és azok végül lesütötték a szemüket. Hiszen mindenki ismerte történetét.
1954 és 1957 között volt ÁVH-s kiskatona. Nem kérdezték tőle, akar-e ÁVH-s lenni.
Vitték.
Aki sorkatonaként határőrségre került, az mind ÁVH-s volt.
Olyan egyszerűen, ahogy te a családi nevedet megkapod születésedkor.
A kutyát nem érdekli, akarod-e.
Szóval, bevonult. Jó messzire Nyíregyházától, a nyugati határra. Nagyatád, Hegyeshalom, Mosonmagyaróvár, Szentgotthárd. Szolgálatteljesítések, reggeli tornák, párttitkár, vasfüggöny, járőrözések a határon.
És akkor jött 1956. október 23-a. Aztán rá 1-2 nappal apám ment az alakulótér felé, mert nagy hangzavarra lett figyelmes. Mi az isten van mán' megint, mérgelődött haladás közben. Aztán gyorsítani kezdte a lépéseit, mert valaki jajongott. Hát a párttitkkárt akarták éppen fellógatni valami alkalmas helyre.
- Mi' csináltok, az anyátok kurva istenit! - rontott be közéjük apám.
Röhögés fogadta:
- Mert mi közöd hozzá?! Tán még a seggit' is megcsókolnád ennek a rohadéknak?
Apám csőre vágta a gépfegyverét:
- Utálom, mint Pócson az utálatos képet*.... - sziszegte, - de két csalággya'** van. Tán te fogod felnevelni űköt'? - intett a gépfegyvercsővel a hangadóra. - Vagy tán te? Vagy te? - szegezte a halált hordó fegyver csövét katonáról katonára, hátrálva kifelé a párttikárral a csoportból. Az emberek közben konokul hallgattak. Baj nélkül kiértek a gyűrűjükből. Apám biztonságos helyre kísérte a párttitkárt, majd undorral javallotta neki, hogy talán nem kéne ilyen zavaros időkben csak úgy sétafikálni a laktanyában.
Hős volt apám ebben a helyzetben?
Nem.
Csak ember.
A másik történetet is gyakran mesélte, amely pár héttel később történt.
A helyzet még mindig zavaros volt, de már úgy-ahogy felállt a határőrizet.
Sokan indultak neki az útnak, amelynek végén Ausztriában tudhatták magukat. A határőrök is tudták, hogy mennek az emberek, az emberek is tudták, hogy még nincs nagy rizikója az átkelésnek.
Egyik hajnalban apám járőrözött a határsávban. Egészen közel magához hallott valami motoszkálást, csoszogást, köhögést. Mennek nyugatra, húzta el a száját. Menjenek, folytatta tovább a gondolatát, de ne itt. Ha pont most kapok egy ellenőrző elöljárót, futkosóra*** vágnak. Csendesen odaszólt nekik:
- Menjenek arrébb 50 méterrel, ott át tudnak menni.
A csoporttal volt egy idősebb asszony is, aki az átélt izgalmaktól szinte megháborodott. Ahelyett, hogy csendben arrébb kotródott volna a többiekkel, visítani kezdett:
- Nekem egy rohadt ávós nem fogja megmondani, hol mehetek át a határon.... de ezt már ketté vágta apám csőre töltött gépfegyverének a kattogása. Egy sorozatot vágott a lábuk elé, és az erősítés bekísérte őket a laktanyába.
Mit tehettem volna? - nézett apám évekkel később is tűnődve a spór apró, világító szemébe. Azt a visítást mindenki hallotta a környéken. Ha nem kísértetem be őket, engem hurcolnak meg. Nem rokonom nekem egy se', hogy áldozatot kellett volna hoznom értük...
Hős volt apám ebben a helyzetben?
Vagy antihős?
Nem.
Csak ember.
Én büszke vagyok erre az emberre.
A képek a szerző családi képei.
*Máriapócs, zarándokhely, ahol az utálatos képet köpdöshette a jónép
** Két gyereke van
*** Futkosó: kíméletlen büntetésfajta
