Egyedül a falon - Alex Honnold lélegzetelállító útjai

2020. október 16. 07:38 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Alex Honnold, David Roberts: Egyedül a falon

 A világ egyik legjobb - de mindenképp legismertebb - free solo mászója most végre nekünk is mesél arról, milyen egyedül a falon.

1_26.png

 Alex Honnold 2017. június 3-án, a világon elsőként megmászta free solo módban - tehát kötél és mindenféle egyéb biztosító és segédeszköz nélkül, egyedül, társ nélkül - a világ egyik legkarakteresebb gránitfalát, a kb. 914 m magas El Capitant. Alex, aki már akkor is valódi szupersztár volt a mászótársadalomban, ezzel világhírnévre tett szert. A mászást lentről illetve fentről, kötélről is filmre rögzítették, amely végül a 2018-as Free Solo - Mászókötél nélkül című, Alex életéről szóló, számtalan díjat nyert dokumentumfilm fő törzsanyaga is lett. A kötet Alex Honnold különleges útjait, életének nagy pillanatait örökíti meg. Milyen egy néhány órás mászás után a fal tetején állni? Milyen érzés a Thank God Ledge-en, a Half Dome keskeny kis párkányán, arccal a mintegy 600 m-es mélység felé nézni, miközben hátunkat a falnak simítjuk? Erről mesél nekünk a mászó.

És hogyan lesz valaki free solo mászó? Nos, kell hozzá egy kissé diszfunkcionális család, egy rettentően magának való, szégyellős fiú, egy rakat ügyesség, némi megszállottság és a lehetőség. Édesapja 11 éves kora körül elvitte egy mászóterembe - és onnan nem volt megállás. Alex saját bevallása szerint annyira nem tudott kapcsolatokat teremteni senkivel, annyira félt megszólítani bárkit is, hogy végül inkább egyedül vágott neki az útjainak. Eleinte végigmászta a Yosemite völgy kisebb-nagyobb falait kisebb-nagyobb sikerrel, és persze rengeteget mászott kötéllel is - az El Capet is ismerte már, mint a tenyerét, mire megpróbálkozott vele free solóban. Bár Alex neve nem volt ismeretlen előtte sem a szakmában, főleg a gyorsaságáról és rendkívül sok mászásáról volt ismert Yosemite-szerte, 2008. április elsején free solózott a Moonlight Buttressen, a Zion Nemzeti Park kb. 400 m magas homokkő falán, elsőként elérve a tetejét ilyen módon. 

1_11.jpeg

Moonlight Buttress

A legnehezebb szakasz fölött következő három hossz 5.12a, 5.12a és 5.12b nehézségű, tehát viszonylag húzós, de bőven képességeim határain belül volt. Ez a három hossz tulajdonképpen egy pazar ujjrepedés mentén visz. És ott jött el a pillanat, amikor teljes csodájában átélhettem a free solót. Első ujjperceimet a repedésbe préseltem, majd kissé elfordítva tökéletesen rögzítettem magam, és azt éreztem, hogy ennél jobb már nem lehet. Soha, egy pillanatig sem préseltem a kezem a repedésbe - egyszerre maximum két ujjam volt benn, és azok is csak félig -, és a lábfejemmel sem kerestem lépéseket, csak odasimultam a kőhöz. Testemmel épp csak hogy érintettem a falat. Körbeölelt a levegő. Mintha kiléptem volna a semmibe, de ez döbbenetesen jó érzés volt. Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy nem eshetek ki - és épp ez a bizonyosság óvott meg a kieséstől.
Nem álltam meg, hogy körbepillantsak, és magamba igyam a látványt, de ott és akkor mélyen megérintett a Zion Park festői szépsége. A kanyonban mindent betöltött a vörös és a zöld - a sziklák vöröse és a vadon zöldje. Messze lent kanyargott a Virgin folyó. Nem volt forgalom, nem volt moraj, csak béke volt és nyugalom.

 Nem szólt senkinek, hogy mire készül, mert nem volt biztos a dolgában. Soha senki nem mászta meg free solóban a Moonlight Buttresst, és ha úgy érzi ott és akkor, hogy nem készült fel, esze ágában sincs belevágni. Egy egyszemélyes lakótérré alakított kisbusszal ment a helyszínre, ezernyi vázlattal felszerelkezve, betéve ismerte a fal minden pontját, minden repedését, hogy mikor hová kell nyúlni, mikor melyik pont tartja meg. Aztán eleredt az eső... és egy teljes napig zuhogott. Alex a kocsijában ragadva mást sem csinált álló nap, csak mászott a falon fejben, átgondolva minden nehezebb és kérdésesebb helyet. Aztán mire elállt az eső és megszáradt a fal, már minden aggodalma és kétsége elszállt. Fejben már végigcsinálta, egyszerűen már csak mennie kellett. 

1_240.jpg

Half Dome

Maradt a verőfény, persze nem volt időm körbenézni, élvezni a látványt. A tájon bambulni akkor van idő, amikor az ember hagyományosan, kötéllel mászik, és a társát biztosítja éppen. Free solóban még a könnyebb szakaszokon is csak arra koncentrálok, ami éppen következik. Teljesen beszűkül az univerzumom, már csak én vagyok benne, meg a fal. Egyetlen fogást sem kapkodhatok el, vehetek túl lazán.

 Chris Weidnernek mondta korábban, hogy majd egyszer valamikor szeretné kimászni a Moonlight Buttresst free solóban, de ennyiben is maradtak. Miután megcsinálta, felhívta szintén mászó barátját, aki a mászóvilág sűrűjében, a Colorado állambeli Boulderben él, így hamar híre ment a dolognak. Néhányan a dátum miatt - április 1. - kételkedtek eleinte, de miután Alex maga is megszólalt a hegymászók és sziklamászók hivatalos fórumán, senki nem vonta kétségbe a szavait. Az ekkor még csak 23 éves srác híre futótűzként terjedt a szakmán belül, és hamarosan a sportszergyártók és a hegyek szerelmesei, túrákat és expedíciókat szervező és filmező csapatok is felfigyeltek rá. Néhány hónappal később kimászta Amerika másik nagy falát, a Half Dome-ot, pontosabban a Regular Northwest Face of Half Dome-ot, a sziklatömb északnyugati oldalát. Itt található néhány kötélhosszal a csúcs alatt az ikonikus Thank God Ledge, egy alig 30 cm széles párkány. Az Alexről (később) itt készült fénykép bejárta a világot, és nem kell részletezni, mennyire csodálatos és félelmetes is egyben a látvány.

1_236.jpg

Büszkén végigsétáltam a Thank God Ledge-en. Tíz-tizenkét méternyi hosszán korábban is végigmentem, négykézláb is, sőt, függeszkedve is végigharántoltam már rajta. A legkeskenyebb része nincs 30 centis, ráadásul a fal ott egy ponton még ki is dudorodik fölötte. Nem akartam foltot ejteni a free solómon - korrektül akartam végigcsinálni az egészet. (Az a helyzet amúgy, hogy beülő, kötél, eszközök és pakk nélkül jóval könnyebb végigmenni a Thank God Ledge-en, merthogy könnyebb egyensúlyozni.) Az első néhány lépés magától értetődött, mintha csak keskeny járdán sétálnék a magasban. De ahol szűkülni kezdett a párkány, már centizve kellett araszolnom, arccal a mélység felé, testemet a falnak tapasztva, egyensúlyomat tökéletesen megőrizve. Ha lenézek, láthattam volna a zsákomat 600 méterrel lejjebb, az út aljában, de azonmód le is zuhantam volna, fejest ugrottam volna a mélybe.

 Ezután sokfelé járt a világban, Csád elhagyatott szikláit is megmászta, és Európa több pontján is mászott, de az elméjében végig ott motoszkált az El Cap, ami számára - és rengeteg más mászó számára is - a no.1, az etalon. Még ő maga sem volt biztos benne, hogy mikor, hogyan, de azt tudta, hogy egyszer meg fogja próbálni. E kötet első kiadása még a nagy mászás előtt, 2016-ban jelent meg - ennek egy bemutató körútján ismerkedett meg Sanni McCandless-szel, akivel aztán összejött. Sanni nem volt mászó, de érdekelte a dolog, és többször elkísérte Alexet az egyszerűbb útjaira. Alex pedig egy hónap alatt kétszer is megsérült, és legbelül megpróbálta a lányt hibáztatni - egyszer valóban az ő hibájából -, és elgondolkodott, hogy ez Sanni miatt van - mielőtt megismerte volna, 7 évig egyáltalán nem sérült meg, most meg egymás után kétszer is. De azt hiszem, jó lesz, ha ezentúl Alex a szokottnál is óvatosabb lesz, hiszen alig egy hónapja, szeptember 17-én feleségül vette Sannit. Reméljük hosszú és boldog életük lesz együtt. :)

1_238.jpg

De ne szaladjunk ennyire előre. Rengeteget mászott a Yosemite völgyében, sokszor egyedül, néha barátokkal, elsősorban Tommy Caldwellel, néha Sanni is elkísérte, akit az élete még Seattle-be kötött, Alex pedig nem akarta elhagyni a völgy környékét hosszú távra. Az El Cap pedig még mindig izgatta őt... végül elhatározta, hogy meg fogja csinálni. Nem tudja, mikor, de megcsinálja. Jimmy Chin, mászó és filmes a stábjával pedig filmre szeretné venni - már egy ideje ismerték egymást ekkoriban. A nagy mászás napja végül 2017. június 3-án jött el. Alex kötél, bármiféle eszköz használata nélkül mászott, és végül 3 óra 56 perc alatt a 914 m magas fal tetejére ért. Az útja nem volt egyszerű, több problémás szakasz is van a falon, volt, ahol egyetlen fél centis kis kitüremkedés jelentette a kapaszkodóját, és volt, ahol egy szakaszon visszafelé, lefelé kellett másznia, hogy elérjen egy kényelmesebb részt. Rendkívül részletes és szemléletes leírás van a könyvben erről - és hihetetlen a Free Solo c. filmben látni is mindezt. A stáb egy része a földről vette, másik része a csúcson várta, és kötélen ereszkedtek le kamerával. 

1_237.jpg

A stáb tagjai lélegzet-visszafojtva nézték Alexet, és rettegtek attól, hogy esetleg ők okozzák a halálát, egy rossz mozdulattal, egy zörgéssel, valamivel, amivel elvonják a figyelmét. De Alex nem rugózott ezen, lazán oda is köszönt nekik, amikor mellettük haladt épp el. Neki lételeme a mászás, a földön és emberek között sosem érezte igazán jól magát, egy kissé esetlennek is tűnik sokszor. Viszont fent a falon - látszik, hogy az az ő közege, az az ő élete.

Félelem. A végletekig vitt mászás, sőt minden kaland legalapvetőbb összetevője. Még azok is érzékelhetik, hogy ez így van, akik életükben soha nem másztak, csak engem néznek a filmek képsorain free solózás közben. Ezért kérdezik tőlem először rendszerint azt: "És mondja, nem fél..." (Nem is kell hozzátenniük a kérdés második felét: "...attól, hogy belehalhat?")
Rengeteget agyaltam már a félelemről. Számomra nem is az a kulcsfontosságú kérdés, hogyan lehetne félelem nélkül mászni - mert az lehetetlen -, hanem hogy miként bánjunk a félelemmel, amikor besunnyog az idegvégződéseink közé.

Számomra hihetetlen jó élmény volt ezt a könyvet olvasni, tisztán átérzem, amit ő is a falon, és amit megfogalmazott a legelsőként beszúrt idézetben is. Lehet lamentálni rajta, hogy hogy merészeli kockáztatni az életét, meg biztosan nem normális, meg így meg úgy... de érdemes? Fáj valakinek, hogy ő így él? Rosszat tesz vele személyesen veled? Nem? Akkor meg? Számtalan rosszat teszünk egymással már csak szavak szintjén is, bántjuk, zaklatjuk, lenézzük egymást... Én a magam részéről ezt a fajta sportot sokkal többre tartom, mint a "népszerű" sportok bármelyikét, amelyek tömegeket mozgatnak meg és ennek megfelelően tonnányi pénz van benne a tonnányi csalás, átverés, doppingolás miatt, nem is beszélve arról, hogy gyakorlatilag szinte minden sportágban a sportolókat már gyerekként kizsigerelik, zaklatják... ilyen áron pedig semmit nem ér az elért "győzelem". Ugyanez van a művészvilágban is... De ami a tényleges, szinte emberfeletti teljesítményről szól, ahol a természetben járhatunk, azokat a sportokat nagyon szeretem. Ilyen a hegymászás, sziklamászás, ultrafutás pl. Ahol már a teljesítmény mértéke önmagában kizárja a csalás lehetőségét. Ahol csak te vagy és az elemek, a fáradtság. Számomra ezek a könyvek jelentenek sok szempontból inspirációt, ezek a történetek és emberek testesítik meg a valódi kitartás, erő és ügyesség hármasát, miközben ők is egyszerű emberek maradnak. Akik mertek álmodni és az álmaik után menni. Ez esetben mászni. Hihetetlen kitartásról és sokszor az elme, nem is a test erejéről szólnak ezek a történetek.

1_12.jpeg

El Capitan

Ehhez a sporthoz természetesen nagyon erős fizikum is kell, de az nem elég: ugyanolyan fontos, hogy fejben, mentálisan ott legyél, hogy odafigyelj arra, mit csinálsz, hogy ne stresszelj. Alex, bár az emberekkel sosem tudott igazán bánni - csak az utóbbi időben változott és fejlődött ebben is, mert egyszerűen muszáj volt, a teljesítménye miatt az emberek felfigyeltek rá -, de arra mindig nagyon odafigyelt, hogy fejben legyen ott. Hogy ne legyen semmi ami zavarja. Többször mászott le egy megkezdett free solo néhány méteréről és sétált el, mint ahányszor ténylegesen felmászott - mert ha mentálisan valamiért nem volt rá készen vagy nem volt jelen, akkor esze ágában nem volt mászni. Így nem. Itt nincs hibalehetőség, nem fog megfogni a kötél, nincs társ, aki megtartson, sem szegek és eszközök. Ha hibázol, és túl magasan vagy, véged. Ezzel pedig nála jobban senki nincs tisztában.

Nagyon örülök, hogy nálunk is megjelent ez a kötet, és nagyon sajnálom, hogy számtalan a témába tartozó kötet alig-alig jelenik meg, hiszen nemigen van itt olvasóközönsége. Ez is csupán a díjesőben fürdő szuper film és a tényleg világhírnevet szerző Alex miatt jelenhetett meg. Abszolút megértem a kiadót - ami csupán néhányszáz embert érdekel, az veszteséges. Mindazonáltal még mindig a Park Kiadó az egyetlen Magyarországon, amely a Veszélyes övezet sorozatában időről időre megjelentet magyar nyelven is hasonló kaliberű könyveket - mondanom sem kell, hogy részemről az egyik kedvenc kiadói sorozatom az a kötet, és a korábbi, már sehol sem kapható részeiért hajlandó lennék többkönyvnyi árat is fizetni, ha esetleg valahol felbukkanna.... csak mondom. :) 

1_239.jpg

Hadd ejtsek egy szót a kötet társszerzőjéről, David Robertsről, akinek több - magyar nyelven is megjelent - hegymászásról vagy sarkvidékekről szóló könyve is van. Alex a saját élményeit és életét írta le, David pedig a laikus, gyakorlatlan olvasókat próbálta vezetgetni a sziklamászásban használatos kifejezések, eszközök és a nehézségi szintek világában. Nem állítom, hogy a nehézségi szintek elnevezéseit és okait megértettem, de azt már tudom, mi a különbség egy 5.11-es vagy egy 5.12b-s fal között nehézségben. :) A könyv vége felé David szinte teljesen átadta a szót Alexnek.

 Ifj. Vitray Tamás fordította a könyvet, és elég ambivalens érzéseim vannak a munkája kapcsán. Egyfelől nagyon jól sikerült, közvetlen, főleg Alex saját hangja, ahol szlenget is használ és laza stílust, de ugyanakkor meg néha pont ez volt, ami zavart. Olyan kifejezéseket használt többször is, amelyek szerintem "tájidegenek", illetve némelyiknél elsőre azt hittem, hogy csak elgépelés, kimaradt egy betű, de 5 sorral lejjebb is ugyanez szerepelt. Még a google sem adott találatot a szóra, amit itt "bajként, pácként" (mint "nagy pácban vagyok") lehet értelmezni: ez a szó a kvász. Azt hittem, kimaradt egy o, de egymás után kétszer is kvászként szerepelt. (A kvasz vagy kvász egy orosz ital egyébként, de kötve hiszem, hogy erre gondolt volna a költő. Illetve a fordító.)

Ugyanakkor nagyon jól különbözött Alex és David Roberts hangja, látszott a fordító stílusán is, hogy alkalmazkodott az eredetihez és ahhoz a felálláshoz, hogy ez két ember közös könyve, jól elválasztott részekkel, egyrészt E/1-ben Alex élményei, emlékei, másrészt pedig E/3-ban David magyarázatai, mankói (pl. a falnehézség osztályozásához, stb.), gondolatai. Összességében tetszett a fordítás, de még jobban az élmény. Remélem, még sok hasonló könyv jelenik meg kis hazánkban is. :)

 1_188.jpg

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.

Tarahumarák - a futó emberek. Te bírnád 72 órán át?

Kövess minket Facebookon!

 

Fordította: ifj. Vitray Tamás
Megjelenés dátuma: 2020-07-20
Terjedelem: 320 oldal

Méret: 155 x 230 mm
Kötés: KEMÉNYTÁBLA
ISBN: 9789633556184

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr516109054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása