Valahol az olasz fronton

Ha itt maradok, holnap meghalok, rezzent össze Mudri Péter a lövészárokban.

Holnap.

A testén egy pillanat alatt átcikázó látomásból még azt is kivette, hogyan hal meg. Felnyársalja egy olasz katona, bömbölve, de annyira bömbölve, hogy az egész arcából nem is látszik semmi egyéb, csak a hatalmasra elnyílt szája az apró szemek alatt.
Péter felnézett az égre:
- Hej, édes istenem, itt még a csillagok sem úgy pislákolnak, mint az édes anyaföldön, de lehet, azért, mert ott addig ellátni, amíg csak a szem lát, és messzebb vannak a csillagok?
Megkarcolta körmével a gleccser falába vájt lövészárok oldalát, és haza gondolt, haza, a Nyírség szelíd homokbuckáira, ahol legfeljebb ördögszekeret hord a szél, és októberben még híre, hamva sincs hónak, jégnek, nem úgy, mint itt. A tél ott is tél, mínusz fokokkal, a szél ott is hordja a havat, de könyörgöm, huhukkolta meg a kezét, nem októberben!

Kicsit megmozgatta a lábát, miközben megrúgta véletlenül komáját, Szemán Janit.
- Mi van veled, öcskös? - hunyorított át Péterre a falubelije.
Öcskösözte, mert eggyel alatta járt elemibe az Újsori Közös Iskolába, ami csak nyűg és bosszúság forrása volt az orosi gyerekeknek. Novotny János, a tanító olyan volt, mint a goromba pokróc, nemhiába, Borbányáról elszármazott tanyabeli volt, a nagyapja még a ruszinoknál ette a hlebát. Kíméletlen volt, pálca, pofon számolatlanul járta nála, így aztán, ha nem is lett volna muszáj kimaradni ősszel, tavasszal, amikor be lettek fogva a szülők által tehenet, libát legeltetni, vetni, kapálni, kisebb testvérre vigyázni, akkor sem mentek volna a gyerekek iskolába Novotny tanító úr elé. Inkább a munka otthon, mint mogyoróvessző az iskolában.

Péteren mindez átfutott, miközben keservesen elhúzta a száját:
- Hallod, Janó, én megpusztulok, ha tovább maradok itt, ebben a jeges pokolban. Nem tudom, mi ütött belém, de két perce egyszerűen láttam, hogy holnap itt fogok meghalni.
Szemán Jani megborzongott. Falu szerte vajákos híre járt Ilon nénnyének', Péter anyjának, de még a rég elhalt öreganyjának is. Amit ő jósolt, az mindig úgy volt. Nem kért senkitől semmit a jövőlátásért, soha nem ajánlkozott senkinek sem, hogy idehallgasson, édes lelkem, megmondom én magának a valót, és néha még el is istenkedte a kéretlenül zavarkodót, hogy eriggy' az ajtómbul, nem látok én terullad' semmit sem. Lehetséges lenne, hogy Péterbe is szorult némi az anyja véréből? Jani elgondolkodva rágta a bajuszát, ami nála a legnagyobb szellemi erőfeszítés biztos jele volt.

Odatartotta a dohányos dózniját Péter elé:
- Vegyél, komám, addig sem jár az eszed ilyeneken. Még hogy holnap meghalsz? Hogy halnál már meg!
- Én nem tudom, Janó, de tisztán érzem, hogy eddig tartott és nem tovább. Még annak a katonának a képit' is le tudom neked írni, aki fel fog nyársalni. Kicsi, szénfekete szemek, a fogai el vannak rothadva a szájában, és...
- Elég! - intette le a komája. - Elég ebből. Ne, szíjjad' a cigerettát' és ne gondolj a holnapra.
- Hogyne gondolnék már – legyintett idegesen Péter, - hogyne gondolnék már. Láttam, amit láttam, hogyne járna rajta az eszem. Láttam, nem érted?! Olyan élesen, hogy azt is tudom...
- Akkor is hagyd abba! - sziszegett rá Jani.

Egy ideig csendben szívták a cigarettát, tenyerükbe rejtve, hogy véletlenül se látszon ki a fénye a lövészárokból. Eltakarja ugyan őket a mélység, de mit lehet tudni, jobb félni, mint megijedni.
János feljebb lökte a katonasapkát a fején, megvakargatta az üstökét, elmart egy-két fejtetűt a kezével, majd tétovázva odaszólt Péternek:
- Hallod - majd nem folytatta tovább, félt elkezdeni is a mondókáját, nemhogy folytatni.
Péter felmordult:
- Na. Mongyad' hát. Mit halljak?
Jani tovább vakargatta az üstökét, miközben tűnődve meredt az ujján elvérzett tetűre.
- Azt hallottam – kezdte elbátortalanodva, - azt hallottam, hogy... - és újra benne rekedt a szó.
- Mit hallottál, mongyad' mán! - förmedt rá Péter.
- Ne kiabáljál, te szerencsétlen! - veszítette el a türelmét Szemán Jani, miközben éberen jártatta a szemét a többieken, hogy felfigyelt-e valaki rájuk. Szerencsére nem, mindenki apatikus közönybe süllyedve próbált meg pihenni.

- Amit mondani akarok neked, az a legnagyobb titok – folytatta, - ha valami fejes meghallja, hogy kipofázom, még öreganyád jóstehetsége se kell hozzá, hogy tudjam, itt helyben felkoncolnak!
- Jól van, na, csak mongyad' mán – hűlt le Péter indulata.
- Hát idefigyelj, komám! - nyert bátorságot Jani a mondanivalójához, miközben közelebb húzódott Péterhez - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy Osztrák-Magyar Monarchia nincs többé?
- Mi az, hogy nincs többé? Hogy érted? Meg hunnan tudod?
- Emlékszel, hogy délután benn jártam az ezredirodán? Nem volt ott a szárnysegéd, az ajtó nyitva felejtette valaki, és erős veszekedés hangjai hallatszottak ki a másik szobából. Én nem tudom, kik vitázhattak, de arról beszéltek, hogy Károly császár, aki a mi IV. Károlyunk, valami kiáltványt adott ki a nemzetnek, amire Wekerle azt válaszolta, hogy vége a perszonál bánat se tudja minek Ausztria és Magyarország között. Ez azt jelenti, nem, hogy a Monarchiának vége?

- Nem tudom. Lehet, nem jelenti feltétlenül azt – mondta lassú megfontolással Péter. - Mit hallottál még?
- Hát, hogy most aztán itt a soha vissza nem térő alkalom a nemzetiségeknek saját kezükbe venni a gyeplőt.
- Ez így is van – sercegtette Péter a borostáját, amiért békeidőben botozás járt volna, de ki törődött volna a hó és jég birodalmában azzal, hogy a frontkatonának borostája van?
- Szóval... - kezdte Szemán Jani...
- Szóval - vágott közbe Péter, - takarodjunk innen a büdös francba hazafelé. A kutyát nem érdekli a nemzetiségek akarata, meg hogy mit fognak csinálni, én innen haza akarok menni.
- Dehát, hogy? - nyílt nagyra Jani szeme.
- Úgy, édes egy komám, hogy ha nincs Monarchia, akkor nincs, aki háborúzzon, és ha nincs, aki háborúzzon, akkor előbb-utóbb itt, meg minden fronton az országnak fegyverszünetet kell, hogy kérjenek. Ki vagyunk már véreztetve, nem lesz ebbül' a háborúbul' semmi se. És utána jöhet a békekötés. Addig viszont lesz itt nemulass, és azt én semmilyen módon nem szeretném itt megvárni. Haza kell menni. A háborutul' csak a háborubul' a békébe vivő átmeneti idő lehet szörnyűbb, amikor megint, és még mindig mindenkinek mindent szabad.

- Megőrültél? Az dezertálás!
- Kábé leszarom, hogy minek fogják tartani, ha nem vagyok itt. Melyik század van mögöttünk?
- Mit tudom én!
- Pedig az nem lett volna hátrány, ha tudjuk. Mindegy! - legyintett Péter, és szép csendben elkezdett összecihelődni. A cimborája bajusz rágva szemlélte, mit csinál Péter.
Ez tényleg elindul haza, döbbent rá.
Ez tényleg.
Ez ilyen.
- Készülődj! - reccsent rá halkan Péter. - Nincs értelme tovább maradni. Ha kis szerencsénk van, novemberre valamikor, mire az igazi hidegek nálunk is beköszöntenek, már otthon leszünk. Addigra szerintem már se hadsereg, se háború nem lesz, senki sem fog számon kérni tőlünk semmit. Ha meg mégsem így lesz, azt majd akkor meglátjuk, hogy mit csináljunk. De most addig tűnjünk el innen, amíg mehetünk!

És Jani szófogadóan összepakolta nevetségesen kicsi holmiját.
És elindultak.

És hazaértek.